Aki csak úgy ártatlanul bekeveredett – mint jó néhány külföldi a Szent István körút forgatagából –, egy idő után elcsendesedve csak ült és bámulta fellépőket. Aztán a taktust is himbálta, temperamentumától függően lábbal, fejjel, testtartásával, lényével. Nem lehetett kívül maradni a fiatal jazzisták produkcióin, nem lehetett függetleníteni magunkat zenéjüktől. De mondjuk nem is ezért jár az ember jazzkoncertre, hogy kívül maradjon. Csak bele, fejest, egyenesen a mélyére!
A színpadról csak kevéssé sugárzott a vizsga izgalma (bár kétségkívül jelen volt, árulta el néhány remegő kezű homloktörlés), mégis sokan irigykedve figyelhettük, hogy itt a diploma-bemutatók sem csupán drukkot jelentettek, hanem igazi zenei élményeket hoztak.
Mennyire más számadás ez: a végzősök még a vizsga pillanatait is élvezhették, mert zenélhettek! Jó, néha lemaradt a köszönetnyilvánítás a nagyszerű felkészítő tanároknak, de a színpadi rutin nagyrészt már belülről fakadt.
Jónás Rezső Jr. (zongora), Oláh Kálmán Jr. (szaxofon) és Fekete István (trombita) MA-diplomaprodukciójukban (Fotó/Forrás: Hujber Katalin / Fidelio)
Mindannyiunkat megkímélem attól, hogy teljes katalógust „olvassak”, higgyék el, ott voltak a végzősök BA és MA szintről is, és a kitartón érdeklődő – csak néha vékonyodó – tanári karon, meg a már említett turistákon kívül, nagyon kevesen. Aki ott volt, érezhette, hogy a vizsgakoncertekre formálódott, tanári irányítással jól összeérlelődött alkalmi formációk valami egészen rendkívülit nyújtottak. Kiélvezték, hogy ez a koncert két év után végre van, nem maradt el, mint korábban, a Covid miatt, hallhattuk Bacsó Kristóf jazz tanszékvezető, szaxofonművész első napi felvezetéséből, aki itt mellesleg kisformáció felkészítő minőségében is izgulhatott.
És a diákok éltek a lehetőséggel.
A négy napon át velük töltött idő során talán mindössze egyszer támadt az az érzésem, hogy a színpadon lévők nemigen tudnak mit kezdeni egymás motivációival, motívumaival, játékával. De ez is csak pillanatnyi, mondhatni átsuhanó észlelet maradt: a napi három-három – a zárónapon az LFZE Big Bandjének fellépése miatt mindössze kettő – együttes harmonikus, egymásra rezonáló és remek élményt nyújtott.
Mindig volt egy kicsit tovább, még akkor is, amikor már azt hittük, nincs hová.
Hát erre van a jazz. A pillanat művészetének, a mindegy miből indult témára felépített egyszeri, tünékeny univerzumnak.
A megzabolázott, mégis korlátlannak tetsző szabadság estéről-estére éledő rítusa ez a műfaj: ahol nem elég, ha olyan tehetséges vagy, mint a csillag, de figyelni kell arra is, mit játszik, merre tart a másik; hogy szól együtt a banda, s mit bír el az alaptéma és a közönség mozgékony figyelme.
Ahol nem árt, ha nem unalmasan váltogatják egymást a mégoly kimunkált szólók, hanem valódi párbeszéd folyik, és nem idegesít, ha tetszésnyilvánításként még kurjongat is a közönség. Unalomról szó sem volt, ellenben gyakran éreztük az eredendően negyven percesre tervezett produkciók végén, hogy „jó, megvolt a bemelegítés: most aztán folytassátok!”. De a fegyelmezett szabadság színpadán át kell adni a helyet a következőnek…
Jazzstandardek , kuriózumok és hallgatói kompozíciók előadásában egyaránt részesülhettünk, s néha nem csak az előbbiek tetszhettek ismerősnek. Ifj. Oláh Kálmán Donatellája is ilyen volt – de ezen nincs semmi csodálkozni való.
Az Oláh-dinasztia legifjabbjának saját quintetje is van már, s olyan művészekkel állhatott már korábban egy színpadon, mint John Patitucci vagy a JazzFesten Tim Ries. Igen, a fellépők java részéhez hosszan lehetne sorolni, hogy milyen formációban, kivel hallhattuk már – ennyiben sem csak diplomázó, de gyakorló, mi több, gyakorlott zenészekről beszélhetünk.
Mint Fekete István esetében, aki ezúttal mesterszakosként „mérettetett” meg, nem feledve persze a kiváló trombitaművész zeneszervező és kompozítor teljesítményét – a nevéhez fűződik többek közt nem csak saját duója, hanem a Budapest Jazz Orchestra létrejötte is. Például.
S a többieket is, még számos alkalmi vagy stabilabb együttműködés részeseként hallhattuk már és fogjuk is még hallani, őszintén remélem.
Horváth Balázs, (zongora) Bakos Bettina (ének), Csömör Krisztián (szaxofon), Gyányi Tamás (bőgő) és Szilágyi Márton (dob) vizsgája a 3. napon (Fotó/Forrás: Hujber Katalin / Fidelio)
Hogy a jazz-szcénáról visszaköszönő arcok közül csak néhány vizsgázó nevét említsem: a dobos Majsai Roland volt már az év fiatal, közönség által választott jazz-zenésze 2022-ben, most a BA diplomájáért is játszott, a szokásos módon, imponáló alázattal és egy dobostól elvárható konoksággal. A zongorista Jónás Rezső / Reggie Jr. idén a Jazz ShowCase abszolút szakmai nyertese volt, Egri János Jr. pedig tavaly nyerte el a jazzszövetség szakmai díját, most a mesterdiplomáját védte meg zongorán, és ezúttal énekelt is.
Ez a koncert amúgy is pazarra sikeredett, talán az egyik legemlékezetesebb volt a tizenegy fellépésből, Uher-Győrfi Bálint eksztatikus szaxofonjátékával és a remek, a diploma közelében még csak nem is járó kísérő-társaikkal, két elsőévessel, Berki Tamással a bőgő, és a diplomakoncert-napok – utólag érthetően – egyik leggyakrabban színre lépő, szintén elsőéves játékosával, Fazekas Tamással a dobok mögött.
Uher-Győrfi egyébként máris tanít a Bartók-konziban, színházi hangszerelő, és érdemes figyelni triójának fellépéseit, mert olyan kivételes alkalom, mint a tavalyi Jazz Csillagvizsgáló kevés akad, ahol együtt játszott most külön koncerten diplomázó-társával, a szintén szaxofonos, és szintén remek Cseke Dániellel. Cseke Dániel a hasonlón nagyszerű Piller Mártonnal (zongora) védte együtt mesterdiplomáját egy lendületes mini-programmal, az LFZE diplomakoncertek zárásaként.
Uher-Győrfi Bálint, a zogoránál: Egri János Jr. (Fotó/Forrás: Hujber Katalin / Fidelio)
De nagyon előresiettem, pedig közben levizsgázott Szereceán Tihamér (basszusgitár) és Virág Benedek (gitár), a meggyőző háttér és improvizációs készségekkel bíró Gyányi Tamás bőgős, aki 2021. végén a lehengerlő, most vendégelőadó Jónás Géza mögött lett második az I. Pege Aladár Jazz Nagybőgő Versenyen. És olyan nívós ének-diplomamunkákat is hallhattunk, mint Koncz Krisztáé, Lakatos Gabrielláé vagy különösen, a hangszeresekkel együtt lélegző, igazán különleges produkciót nyújtó Bakos Bettináé. De ígértem, nem lesz katalógus, mint ahogy vendégművészekből sem, pedig nélkülük nem lehetett volna pozan-sora a László Attila vezényelte LFZE Big Bandnek sem.
Biztos vagyok abban, hogy a produkciókat nem csupán a közönség értékelte igen magasra, de maguk felkészítő-tanáraik is, akik közül jópáran a kiszenekari formációk hangzásának, színpadképességének gardírozását is vállalták. Mert nem elég tehetséges ifjú zenésznek lenni: színpadi előadóművésszé kell érni és saját számokkal kell kísérletezni. Sokan máris színes jelennel-közelmúlttal bírnak, tehát a produkciók „előadás”-jellege miatt nem lehetett hiányérzetünk. S hogy a kivételes zenei ígéretekből valódi jazz-zenészek lesznek-e holnap, vagy évtizedek múlva, talán már más előadásmóddal, szokatlan, új dallamokkal és még ismeretlen konstellációban? Nemcsak rajtuk, rajtunk is múlik. Néha hessegetni kényszerül az ember a szomorkás érzést:
a kiváló magyar jazz-zenészek mintha kinőtték volna közönségüket.
Nőjünk fel hozzájuk! Nagyon megérdemlik.
Fejléckép: Az LFZE Big Band (fotó/forrás: Hujber Katalin / Fidelio )
hírlevél
