Engedd, hogy a dolgok megtörténjenek veled! – születésnapi beszélgetés Horgas Eszterrel

Először arra gondoltam, hogy a nőről mint jelenségről fogunk beszélni és muzsikálni – avat be közelgő koncertjének részleteibe Horgas Eszter. – Aztán ahogy alakult bennem az anyag, azt mondtam magamnak: Horgas Eszter, nem beszélhetsz úgy, hogy a nő ilyen meg olyan! Azt mondd el, hogy nőként, szeretőként, anyaként teveled hogyan történt mindez! Ami igazi kihívás lesz, mert meg kell ebben találni az egyensúlyt, és úgy végigvezetni a közönséget az érzelmi hullámvasúton, hogy a történeteket hallgatva saját magukra ismerjenek.

Milyen típusú sztorikra lehet majd számítani?

Az egész abból indul ki, hogy számomra mit jelent az, hogy nő. Hogy kislányként miről álmodoztam, és mi történt velem utána. Központi kérdés a szerelem, a társra találás és nem találás, az egyedülléti bolyongás, az anyaság, a humor, a játékosság, a szexus, ezek fűszerezve hazai és világslágerekkel, rövid történeteken keresztül, azt remélve, hogy ez majd egy kerek egésszé tud összeállni.

Hogy állsz az anyaggal?

Már próbáljuk a csapatommal a zenéket, azokon nem is fogok változtatni, de a dalok közti szövegeket nem szeretném megtanulni, inkább improvizatív, stand-up-szerű megszólalásokban gondolkodom. A történeteket és a zenéket kell még jó aránnyal összerakni.

Koncertjeid egyik legfontosabb fellépőtársa Falusi Mariann, de egy ideje Koós Rékával is vannak közös koncertjeitek, a Városmajorban is vele állsz majd színpadra. Hogyan találtatok egymásra?

Mariann nem tudott velem fellépni a tavalyi születésnapi koncertemen Balatonfüreden, ő javasolta maga helyett Rékát. Azt mondta, hogy az alapján, ahogy mi együtt dolgozunk, meg amilyen bolond vagyok, Réka jó bolond lesz mellém.

És igaza lett?

Igen. Réka borzasztóan élvezi a közös munkát a csapatommal. Nekem fontos, hogy a koncertjeimnek legyen dramaturgiája, minden hangnak legyen története, ami nagyon jól áll Rékának. Remekül sikerült tavaly a füredi koncert is, utána már voltak más közös bulijaink, múlt szilveszter este is több helyen, együtt léptünk fel.

Horgas Eszter A nő arcai című koncertjének közreműködői (Fotó/Forrás: Városmajori Szabadtéri Színpad)

Mi volt az első benyomásod Rékáról?

Az, hogy teljesen zakkant, de jó értelemben. Szeretem a felfokozott embereket, és ő nagyon is az. Szenvedélyes, temperamentumos, az első találkozásunkkor ez rögtön lejött.

Jó, amikor olyan emberrel találkozol, aki intenzíven várja és akarja a közös munkát.

Réka is mesél majd magáról történeteket a koncerten?

Nem. Azt mondta, hogy ez neki nem komfortos. Réka igazi színész-énekesnő, akkor érzi magát biztonságban, ha előre kidolgozott szövegeket mond.

Említetted, hogy a koncerten arról beszélsz, gyerekként miről álmodoztál, majd mi minden történt veled azután. Mit gondolsz, milyen nővé, emberré, alkotóvá váltál az elmúlt évek során?

Az előadó-művészet nálam mindig első helyen állt, a tanítást pedig az előadó-művészetem táplálta. Ez változott meg bennem mostanra. Harminc éve tanítok, és úgy érzem, másképp fuvolázom amiatt a tudás vagy tapasztalás miatt, amit a növendékeimnek köszönhetek.

Mást gondolok minden egyes hangról, mint korábban.

Mikor tudatosodott benned ez a változás?

Nem olyan régen, tanítás közben. Minden egyes hang szól valamiről, tart valahová, irány, gondolat és érzés van mögötte. Amikor vadul tanulod a technikát, skálázol és tekersz azért, hogy te tudj majd a leggyorsabban, legszebben és legjobban fuvolázni a világon, annak önmagában semmi értelme nincsen.

Értelme annak van, ha van mondanivalód, ha tudod, miről játszol.

Bartók mondta, hogy élmények nélkül nincs művészet. Ez szép és igaz, és nekem most már tényleg ott vannak az élmények, amelyek segítségével még mélyebbre tudok menni. Amikből rengeteget kaptam a növendékeim problémáin, fájdalmain, örömein keresztül. A tanítás nagyon messzire és mélyre elvitt. Ráadásul amikor az ember eljut egy érett korba, sok mindent összegez. Más jelentősége van már annak is, hogy csináltam harminc lemezt.

Milyen érzés volt ez korábban, és mi változott?

Most is fontos, hogy fuvolistaként ilyen szólókarriert futottam be, és ennyi albumom jelent meg. Tizenkilenc éves korom óta színpadon vagyok. Lehetőségem volt rá, hogy arénákat töltsek meg – világsztárokkal – saját dramaturgiára elkészített előadásaimmal, nyolc produkciómat élő tévéfelvételről közvetítették. Megcsináltam a Forrás Kamarazenei Műhelyt, egyik növendékem ebből írja most a doktoriját. A legnagyobb zenekarokkal játszottam, hét éven keresztül minden hónapban megtöltöttük a Zeneakadémia nagytermét. Vadul, ösztönösen csak száguldottam, nyolc órákat gyakoroltam, és tanultam. Mindezek akkor vittek, mint a szél, és boldog voltam miattuk. Iszonyatos sebességgel történt minden tizenkilenc éves koromtól mostanáig, ami akárhogy is számolom, negyven év. Ugye?

Igen.

És ilyenkor már itt az ideje, hogy az ember azt mondja, álljunk meg egy picit.

Innen nézve már értem azt a régi Horgas Esztert, értem, mi történt vele.

Összeáll ez a negyven év, és ezért tudom segíteni a növendékeimet, a gyerekeimet és remélem, emiatt tudok jó barát lenni, mélyebben szeretni, és kötődni másokhoz.

Horgas Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Mert valahogy mélyebben élsz meg mindent, mint korábban?

Sokkal! Meg időt hagyok magamnak. Nemrég volt itt egy növendékem, el fog utazni három hétre Kanadába a családjával, és mondtam neki, hogy ne vigye el magával a fuvolát.

Téged ismerve, ez egy nagyon meglepő kijelentés!

Sikerrel felvételizett, és azt javasoltam, hogy mivel kemény időszak van mögötte, most távolodjon el egy kicsit. Elkezdődnek majd az egyetemi évek, ami egy nagyon fontos, új időszak lesz az életében. Addig adjon magának három hetet, amíg nem fuvolázik. Engedje meg magának ezt a három hetet, és most foglalkozzon saját magával. Ha hazaérkezik, másképp fog fuvolázni, majd meglátja. Tátva maradt a gyerek szája. Egy kicsit nekem is, hogy mit is beszélek…? Mert most már én is így élek.

Eddig a fuvola szinte a testrészed volt, mindenhova magaddal vitted, együtt is aludtál vele.

Így van.

Mi történt?

Egyrészt nem mertem volna ezeket megcsinálni, mert mindig nagyon szorosan be volt ütemezve az életem. Ha elmentem nyaralni, mikor megjöttem, másnap már játszottam. Ha most koncertje lenne a növendékemnek is, nem mondanék neki ilyet.

Igen, de ez rólad is szól, hogy valami megváltozott benned.

Annyiban igen, hogy amikor új darabot tanulok, már nem az van, mint régen, hogy addig nem hagyom abba a gyakorlást, amíg hibátlanul nem tudom, hanem időt adok magamnak. Már nem rohanok úgy, nem is bírok nyolc órát gyakorolni. Régen, ha Al Di Meola küldött egy kottát, addig játszottam, amíg nem tudtam. Ha kellett, hajnalig. Már nem tudok nyolc órán keresztül, egyfolytában fuvolázni. Ma például nagyon bekapott a gyakorlás, de három óra után azt éreztem, annyira fáj a nyakam, hogy ez így nem lesz jó. Miközben belül olyan fontos dolgok történnek, hogy

azt érzem, minőségibb munkát tudok adni, mert nagy tapasztalat van mögöttem. Már nem az van, hogy százezerszer eljátszom, hanem kevesebbszer, de akkor jól.

Gondolkodom, összerakom, megfontoltabban és lassabban, mégis gyorsabban haladok, mert hamarabb megtanulom a műveket. Nem tudom, miért, de így van. Remélem, senki nem érti félre, de korábban volt egy kis „sport-része” is a fuvolázásnak. Vagyis addig futok, amíg én leszek a leggyorsabb. Most meg gondolkodom, és úgy leszek a leggyorsabb, hogy nem kell hozzá nyolc órát őrjöngenem.

Horgas Eszter (Fotó/Forrás: magántulajdon)

Mert már megfontoltabban, bölcsebben csinálod?

2008-ban jelent meg Hangok mögötti világom címmel a könyvem, amiben arról írok, hogy soha semmire nem jut elég időm, és úgy vágyom rá, hogy ez megváltozzon. Ez azóta sokat szelídült. Régen rengeteg hülye kört futottam, sokszor szinte átpréseltem a testemen a dolgokat. Nem érdekelt, hogy fáj, hogy elfáradtam vagy csak két órát aludtam, mindent átnyomtam magamon. Akkor még bírtam, és nem tudtam, hogyan kell ezt célravezetően csinálni.

Nem tudtam, hogy nem akarni kell, hanem csak engedni.

Ez egy nagyon fontos tudás, hogy arra figyelj, hogy ne feszüljenek be az izmaid és engedd meg, hogy a dolgok megtörténhessenek veled. Tapasztalás és érettség következménye, hogy már nem futok körbe, mint az őrült, hogy megtaláljam a dolgokat, hanem leülök és koncentrálok, aztán odamegyek és megtalálom. És már nem lázadozom azok ellen a szomorú élmények ellen, amik velem történtek, mert azt gondolom, a szomorúságaim éppúgy hozzám tartoznak, mint az örömeim, és általuk is jóval több lettem. Sokat segít, ha az ember elfogadó.

A világot meghatározzuk, de nem mi mozgatjuk,

a törvényeket nem mi írjuk. Hiszen ha te írnád vagy én, minden egészen másképp történne.

Július 19-én ünnepled a születésnapodat. Mennyire meghatározóak az életedben ezek a napok?

Most már nem vagyok tőlük annyira kiborulva, mint korábban. Idén a füredi születésnapi koncertem úgy fog kezdődni, hogy miután köszöntöm a nézőket, azzal folytatom, hogy „1965. július 19-én Nina Simone, az egyik kedvenc amerikai énekesnőm európai turnéra indult, azon a napon, amikor megszülettem.” Tehát ki merem mondani, hogy mikor születtem. Ez korábban – akár még tavaly is – elképzelhetetlen lett volna.

Eddig miért élted meg olyan nehezen?

Nagyon rossz volt kimondani. Amikor negyvenéves lettem, zokogtam, és Kunderától a Lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvet olvastam. Azt éreztem, nem hiszem el, és ez hogyan lehetséges…? Amikor ötvenéves voltam, Hárs Viktor kollégám és barátom a színpadra fölrajzolt egy nagy ötvenest. Neki nem mondtam, de magamban egy kicsit duzzogtam, hogy ezt mégis hogy tehette velem… Hiába a legjobb szándék, akkoriban ezt bizony így éltem meg. Amikor a huszonöt éves pályafennállásomra a gyerekeim készítettek nekem egy meglepetés videót, konkrétan pánikrohamot kaptam utána. Rendkívül nehezen barátkoztam meg a korommal, nekem az idő nagy kihívás. Nagyon szerettem ezt az intenzív, száguldozó Horgas Esztert. Aki mindent csinál, mindent bír.

Horgas Eszter tanítványaival (Fotó/Forrás: Horgas Eszter)

És mi a helyzet ezzel a nyugodtabb, bölcsebb, érettebb Horgas Eszterrel?

Rengeteget köszönhetek a barátoknak és a tanítványaimnak. Mert a tükör visszajelzi, milyen jó, hogy ennyi minden megtörtént, és ezek kellenek ahhoz, hogy most az lehessek, aki vagyok. Az időt nem lehet átvágni, sem megspórolni, és ez az ára. Egy növendékem idejött tegnap, és hozott nekem ajándékba egy makettet az osztálytermemről, ahol tanítok. Nagyon meghatott vele! Borzasztó büszke vagyok a tanítványaimra, mindenhova felveszik őket, sikeresek, versenyeket nyernek, doktorit írnak, New Yorkban koncerteznek, és ez óriási erőt ad! Ha most jönne valaki, és azt mondaná, hogy cserélhetsz egy húszévessel, nem akarnék, mert

óriási titkokra jöttem rá, nagy ajándék, hogy azokat tudom és érezhetem. Ezekről fuvolázom, ezekről beszélek.

Hogyha ezt az időt elvesszük, akkor ezek nincsenek. Úgyhogy érdekes, hogy nem frusztrál többé a születésnapom. Amikor először leírtam a füredi koncert forgatókönyvében a születési dátumom, rafkós voltam, és elsőre csak annyit jegyeztem le, hogy „Azon a napon, amikor megszülettem, július 19-én.” Mondtam, Eszter, ez így nem lesz jó. 1965. július 19-én!

Nem úszod meg.

Biztos van, akinek ez egyszerűen megy. Bevallom, nekem nehéz szembesülni ezzel.

Mit gondolsz, miért?

Emlékszem rá, hogy amikor kiköltöztünk ide, ahol lakom, egyszer felriadtam éjszaka, mert azt álmodtam, hogy ötvenéves vagyok. Kivert a víz. Majd megnyugtattam magam, hogy dehogyis, hisz harminchat éves vagyok, milyen hülye egy álom ez! Most meg ötvenkilenc leszek, érted? Az a rémisztő benne, hogy ez baromi gyorsan lepörgött. És az ember, ha előre néz, akkor arra gondol, hogy…

…hogy mennyi van még hátra?

Igen, és hogy mi vár még rám. Ezekről az ember elkezd gondolkodni, és az szorongató, mert

élni jó! Főleg így, hogy ilyeneket csinálhat az ember, mint én.

Furcsa belegondolni, hogy most negyven évről beszélünk, és nincs rá garancia, hogy van még egyszer ennyi utána. Ez is félelmetes.

Horgas Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Igen, valóban az... Mennyit változott a fuvolahangod az elmúlt évtizedekben, mennyiben lett más a kezdeti, száguldozós időszakhoz képest?

A fuvolahangom folyamatosan sokat fejlődik amiatt, hogy megtanultam nem erőből játszani. Sokat kell dolgoznom azért, hogy egy kétórás show-t végig tudjak fújni. Amikor elkezdtem a pályát, nagyon sokan, fúvósok is mondták, hogy nem értik, hogy lehet két órán keresztül fuvolázni úgy, hogy közben a minőség nem változik. A minőség ma sem változik, de nagyon el tudok fáradni. Igen virtuóz dolgokat játszom, és amikor lejövök a színpadról, még nem érzem a kimerültséget, csak utána. Amikor nyolc órát tanítok, végig a kezemben van a fuvola, és sokszor csak hazavánszorogni tudok, annyira elfáradok. Kegyetlen dolog nyolc órát állni egyfolytában. Fáj a nyakam, és gerincsérvem is van. Ezekre már régen is mondták az orvosok, hogy miért nem foglalkozom vele, de még mindig nem veszem elég komolyan. Az emberi testnek – feltehetően – van határa.

Bizony, és te rendesen feszegeted, évtizedek óta.

Igen. De ha odafigyelsz játék közben, ha tartod magad, és minden egyes izmodra, az ujjaidra és a karodra is jut figyelem, ez az engedés állapota. Az, hogy

engedd, és ne akard.

Nem az van, hogy gyerünk, hamm, bekaplak, ez egy másfajta technika. Ezt kicsi gyerekeknek is tanítom, nagy kár, hogy nekem annak idején senki nem mutatta meg, hogyan foglalkozzam a testemmel. Fuvolázás közben kőkemény fizikai munkát végzel, az izmaiddal dolgozol, közben mégis meg kell tanulnod ezt nem átnyomni a testeden. Egyszerre kell mérhetetlen nagy erőt kifejteni, és mégis lazán engedni, vagyis párhuzamosan ellentétes izommunkát végezni. Ez a legeslegnehezebb a fuvolázásban.

Hogyan viszonyulsz a csöndhöz a zenében?

Mindig szerettem a szélsőséges dinamikákat. A legnagyobb problémám a fuvolával az volt, hogy nagyon korlátozottak a lehetőségei, ezért rengeteget dolgoztam azon, hogy a lehelet-halk angyal-hangokat éppen úgy fújja, mint az őrületes rock and roll üvöltéseket. Ami kicsit még hasonlít erre, az a hangok keresése. Minél inkább le kell választanod a testedet, hogy az tényleg csak egy eszköz legyen, és engedni, hogy a szellem, a lélek uralkodjon a játékodban. Hogy ott legyen benne minden, amit megtapasztaltál, és amit szeretnél átadni másoknak. Változatlanul izgatnak az üvöltő szólamok, éppen úgy, mint a csend hangjai. A csendnek önmagában nincsen jelentősége, csak akkor, ha ott van mellette a hangosság, ahogy a fehér mellett a fekete, vagy az igen mellett a nem. Ezek egymás nélkül nem léteznek, és engem borzasztóan izgat a muzsikában az ellenpontozás. Olyan, mint az élet, és a világot is ebből értem meg.