Utoljára akkor beszélgettünk, amikor a Montreux-i jazz-zongoraversenyről hazajöttél, most pedig találkozásunk egyik apropója a Thelonius Monk Intézet jazz-zongora versenye, aminek döntőjét Washingtonban rendezték. Szereted a versenyhelyzeteket?
Alapvetően nem tartom fontosnak egy zenész életében a versenyzést. Viszont van két-három olyan nagy presztízsű világverseny, mint a Montreux-i, vagy ez a Thelonius Monk Intézet által meghirdetett jazzverseny, amin már csak azért is izgalmas egy fiatal zenésznek megmérettetnie magát, mert itt képet kaphat a külföldi jazz-szcénáról. Utóbbit ráadásul elég ritkán, 5-6 évente rendezik meg, mert minden évben más hangszer kerül középpontba. Ezért amikor megláttam a felhívást, próba szerencse alapon beküldtem egy felvételt. Végül behívtak a tizennégy döntős közé, akik javarészt amerikaiak voltak és közülük csak egy zongorista volt nálam fiatalabb.
Ha jól tudom, mindössze fél órád volt próbálni a ritmusszekcióval. Mi volt a taktikád?
Ez a része volt a legnehezebb a versenynek, mert egy jó adag megilletődöttséget kellett leküzdenem a próba előtt. Játszottam már külföldi zenészekkel, de olyankor mindig van egy kép a másikról, ami alapján gördülékeny a munka.
Viszont itt két nagyon ismert amerikai bőgős és dobos voltak a partnereim, akik legendákkal zenéltek együtt, és ez a tény már önmagában is kiváltotta belőlem az izgalmat.
Két saját darabomat vittem és egy sztenderd-feldolgozást. Igyekeztem azokat a saját számokat kiválasztani, amik a legkönnyebben blattolhatók, és stílusukban leginkább az amerikai mainstream vonalhoz közelítenek. Persze jó lett volna egy kicsit több idő a próbára, de az a verseny erre volt kiélezve. Mindenesetre a színpadon már elengedtem a stresszt és felszabadultan játszottam.
Oláh Krisztián (Fotó/Forrás: Csányi István)
A zsűriben nem akárkik foglaltak helyet. Volt alkalmad személyesen találkozni, beszélgetni az amerikai jazzlegendákkal?
Herbie Hancock volt a zsűri elnöke és olyan zongoristák foglaltak helyet a zsűriben, mint Joanne Brackeen vagy Danilo Pérez. A gálán fellépő művészek közül néhánnyal volt alkalmam hosszabban beszélgetni, például Ambrose Akinmusire-rel, a világhírű jazz trombitással, aki szintén nyert ezen a versenyen néhány éve. A zsűrivel viszont nagyon mélyrehatóan nem beszélgettem, de kaptam elismerő szavakat például Joanne Brackeentől, illetve a velem játszó zenészektől, ami nekem fontos visszaigazolás volt. Úgyhogy nagyon jó élményekkel és értékes tapasztalatokkal jöttem haza annak ellenére, hogy a versenyen helyezést nem sikerült elérni.
Egyébként mennyire tekinted fő inspirációs forrásodnak az amerikai mainstream jazzt?
Most úgy gondolom, hogy három fő inspirációs vonalra építem fel a zenémet. Az egyik a klasszikus zongorairodalom. A jazzel párhuzamosan a Bartók Béla Konzervatóriumban klasszikus zongora főtanszakon végeztem, és Bach, Beethoven szonátái, Chopin darabjai, Brahms mind-mind nagy hatással vannak rám. A mainstream jazzből az etalonnak számító korszakalkotó zenészek közül most elsősorban a szaxofonosok játéka inspirál, Coltrane, Sonny Rollins, Wayne Shorter, Joe Henderson improvizációinak zongorára való átültetésével sokat kísérletezem. A harmadik fonal pedig az, amit otthonról hozok édesapámtól (Oláh Kálmán jazz-zongorista, zeneszerző – a szerk.) Ezen vonalak mentén igyekszem megtalálni a saját hangom.
Hogy néz ki egy napi gyakorlásod?
Minden délelőtt néhány órát klasszikus darabok gyakorlásával töltök. Ez elengedhetetlen része a napomnak. Rengeteg zongoratechnikai és zenei dolog – melyeket évekkel ezelőtt nagyszerű klasszikus tanárjaimtól hallottam – úgy érzem, most érik meg. Azután elkezdek jazzt gyakorolni, ami változatosabb, attól is függ milyen aktuális projekten dolgozom, vagy milyen koncertre készülök, de általánosságban véve sok időt töltök transzkripciók írásával, elemzésével, és a repertoárom bővítésével.
Még mindig van átírásra váró jazzdarab?
Abszolút.
Közhely, de a jazz-tanulás egy véget nem érő folyamat.
Szerintem nagyon hasznos, ha az ember időről-időre foglalkozik időtálló, zseniális felvételekkel. Kisgyerek korom óta – a saját hangom, stílusom megtalálása mellett – nagy hangsúlyt fektetek a jazz anyanyelvének minél autentikusabb elsajátítására. Úgy gondolom, hogy mindehhez elsősorban a korszakalkotó jazz-muzsikusok munkásságának mélyreható ismerete szükséges oly módon, hogy gyakran akár egész albumok zenei anyagát megtanulom és elemzem. Így születnek meg azok a hangulatok, illetve inspirációk a fejemben, melyek visszaköszönhetnek – egyfajta utalásként – úgy improvizatív koncert pillanatokban, mint zeneszerzés közben. Ha nem koncertezem, esténként igyekszem figyelmesen zenét hallgatni. Előfordul néha, hogy megtelik a fejem a sok zenével, és kicsit pihentetnem kell a fülem, de megesik, hogy a rengeteg zenei és nem zenei impulzus ihletté érik a fejemben, és elkezdek komponálni.
Nemrég megújítottad a zenekarodat, trióból kvartetté bővültetek. Miért volt szükség a megújulásra?
Jelenleg egy nagy váltás zajlik az életemben. Az elmúlt nyolc évben rengeteg zenét halmoztam föl a fejemben, nagyon sok mindennel foglalkoztam és ezekből rengeteget is tanultam. Ugyanakkor nem fordítottam magamra elég időt sem lelki, sem fizikai szinten.
Miután hazajöttem Amerikából, szimbolikusan húztam egy vonalat, és most a zenében és az életemben is tudatosságra törekszem.
Új szokásokat is bevezettem a mindennapjaimba, rendszeresen mozgok és többet foglalkozom meditatív dolgokkal, ahogy említettem, tudatosan gyakorlok, és a zenekart is átgondoltan állítottam össze. A doboknál maradt Serei Dániel, aki már nyolc éve partnerem a színpadon és úgy gondolom, hogy az egyik legkreatívabb dobos Magyarországon. Nagyon intelligensen követi le a számaimnak a struktúráját, sokszor adok neki teret nagyobb ívű dobszólókra is. A bőgős Orbán György lett, akit nem kell bemutassak senkinek, nagyon keresett bőgős kiválóság, remek ember és nagyon jó társaság is. Alt és szopránszaxofonon pedig az öcsém, Ifjabb Oláh Kálmán játszik.
A testvérviszony hogy működik a zenekaron belül?
Nagyon jól. Amellett, hogy a testvérem, azért is esett rá a választásom, mert amióta kvartetté alakultunk, a zenekar repertoárja teljes mértékben a saját kompozícióimból épül föl. Kálcsi pedig rengeteg számomat hallotta megszületni, sőt, amikor kifejezetten fúvóshangszerre és kíséretre írtam zenét, akkor őt kértem meg, hogy játssza le, hogy nézzük meg, hogy szól. Tehát már tulajdonképpen már azelőtt bevettem a munkafolyamatba, mielőtt megszületett a kvartett.
Ha már a családnál tartunk: van benned olyan szándék, hogy zongorázás vagy zeneszerzés közben ne hasonlíts édesapádra?
Nincs. Tizenéves koromban rengeteget gondolkoztam ezen, amikor észrevettem magamon, hogy sokszor hasonlít rá, amit játszom. De utólag rájöttem, hogy nem nagyon akarok máshogy zongorázni, mint édesapám. Igyekszem őszintén játszani, mert ha valaki nem önazonos, az a jazzben nagyon erősen kiütközik.
Az improvizáció egy nagyon személyes dolog és ennek a nyilvánosság elé tárása egy meghitt pillanat.
Tehát vannak dolgok, amikben hasonlítok édesapámra, ezt nem tudom letagadni, de nem is akarom.
(Címlapfotó: Csányi István)
hírlevél
