A zenei közelmúlt
A hagyományoknak megfelelően idén is páratlanul izgalmas, no és persze igen bőséges műsorral rendelkező modern-kortárs koncertet hallgathatott a Fesztivál Akadémia közönsége a BMC-ben. Ezúttal azonban az élet szomorú alkalmat kínált a legújabb zenében való elmélyülésre, a Köszönjük, Eötvös Péter! címet viselő koncert a nagy zeneszerző emléke előtt tisztelgett, az ő szólódarabjai foglalták keretbe a programot. A megemlékezés részét képezte, hogy
Molnár Piroska színművész az első részben elhangzó művek között olyan szövegeket, verseket mondott el, amelyek a búcsú személyes hangját fogalmazták meg.
Először Móra Ferenc Aranykoporsójából idézett, aztán Weöres Sándor Boleróját hallhattuk tőle, ami a komponista búcsúztatóján is elhangzott, majd Szécsi Margit Szerelem című költeménye következett. Megrendítő volt, ahogy az előadó szavaiban a művészi alkotás és a való élet találkozott, és kissé idegenül is hangzott az utána felcsendülő taps, mintha egy bensőséges pillanatba tolakodott volna bele a közönség.
A koncertet Eötvös Péter A Call című hegedűdarabja nyitotta, amely egy Joyce-idézet szöveglejtése alapján készült. A művet eredetileg Patricia Kopatchinskaja rendelte meg – tudtuk meg a műsorvezetői szerepet ellátó Seres Gerda bevezetőjéből –, és izgalmas volt felfedezni, mennyire épít a darab a világhírű művész játékmódjára. Az alkotás ezúttal Korcsolán Orsolya lenyűgöző interpretációjában szólalt meg, aki maga is sokat dolgozott rajta a mesterrel. Ezután egy kis változás következett, mivel az eredeti kiírásban Bartók 2. vonósnégyese szerepelt, amelyben a Kelemen Quartet a délelőtt folyamán Kurtág György mesterkurzusán mélyült el. A művészek azonban az esti koncertre inkább az 5. vonósnégyest választották, mire néhányan csalódottan súgtak össze: szerették volna hallani a kurzus végeredményét. Aki azonban csak egy jó Bartók-interpretációra volt kíváncsi, annak nagy élményt jelenthetett, hogy a négy játékos (Kelemen Barnabás, Jonian Ilias Kadesha, Kokas Katalin és Vashti Mimosa Hunter) milyen precízen, mégis a zeneszerzőre jellemző őserőt és energiát árasztva játszott.
Molnár Piroska a Köszönjük, Eötvös Péter! című koncerten (Fotó/Forrás: Posztós János / Fesztivál Akadémia Budapest)
Az első részt Lukács Miklós Aura című kompozíciója zárta, amelyet a szerző adott elő cimbalmon. Elmondása szerint ennek a műnek a kidolgozásában fontos szerepe volt a hangszer lehetőségei iránt fokozottan érdeklő Eötvös Péternek. A rövid kompozíció egyszerűbb dallamra épül, ám azt olyan finomsággal és érzékenységgel bontja ki, hogy hirtelen érzékszerveinkkel is felfoghatóvá vált a nem sokkal korábban, a konferálásban elhangzó Kodály-idézet, amely azt állította: míg a középszerű művész mindent egyre bonyolultabban akar csinálni, a nagyok rátalálnak az egyszerűségre.
A második részben a 20. századi, már-már klasszikussá vált művek kerültek párba olyan darabokkal, amelyeken még érezni lehetett, hogy a közelmúlt alkotásai. Alfred Schnittke I. hegedűszonátáját szintén a fesztivál visszatérő vendégei, Alissa Margulis és Csalog Gábor adták elő. A bevezető szerint „átgondolt eklekticizmussal” jellemezhető darabban izgalmasan bukkantak fel utalások, áthallások a 20. század első felének zenéjéből. Majd Kurtág György Jelek, játékok, üzenetek című darabjának egyes részeit játszotta Jonian Ilias Kadesha hegedűn, akit a közönség rögtön nagy lelkesedéssel fogadott – ebben gyaníthatóan a fesztivál ideje alatt zajló mesterkurzusok résztvevői is szerepet játszottak.
A mű hatását az is fokozta, hogy – ahogyan a BMC-ben gyakran megesik – maga a szerző is jelen volt a teremben.
Ezután az est talán legklasszikusabb műve következett, Schönberg 1906-ban írt első Kamaraszimfóniája, amelyben a fúvósok is szerephez jutottak: Győri Noémi fuvolán, Matthew Hunt klarinéton játszott, mellettük Latica Honda-Rosenberg hegedű-, Kokas Dóra cselló- és Alexander Lonquich zongoraművész vett részt a produkcióban. A muzsikusok hihetetlen kifejezőerővel adták elő a darabot, ráadásul jó volt közelről is látni az összevillanó szemeket, az egymásra adott gyors reakciókat. A zárószám ismét egy Eötvös-darab volt, Joó Szabolcs játszotta a Mennydörgés című művet, amelyben újfent tanúi lehettünk, a komponistát mennyire izgatták a hangszerekben – ezúttal az üstdobban – rejlő lehetőségek. És hát nem is lehetett volna aktuálisabb művet találni, hiszen a BMC-ből kilépve ugyanez a természeti jelenség, egy kiadós nyári vihar fogadott minket.
Alissa Margulis és Csalog Gábor a Köszönjük, Eötvös Péter! című koncerten (Fotó/Forrás: Posztós János / Fesztivál Akadémia Budapest)
Kollektív neurózis
A fesztivál kamarazenei fókuszú programját izgalmasan színesítette néhány vokális produkció, közülük is az egyik legérdekesebb alighanem Schubert halhatatlan dalciklusa, a Winterreise volt, a dalspecialista német bariton, Johannes Held, valamint Csalog Gábor zongoraművész előadásában. Az énekes 2019-ben ezt a művet lemezre is vette, így biztosak lehettünk benne, hogy kiérlelt interpretációt hallhatunk majd. Nem is csalódtunk: Held egészen egyedi megközelítésben, szuggesztív személyiségével a közönséget valósággal megbabonázva adta elő a szép és kegyetlen érzelemvilágot feltáró dalokat.
Az első tételekben a művész kissé enervált, ám valamilyen fura téboly jeleit magán viselő figurát formált meg. Éneke mintha csak maga elé motyogott suttogás lett volna, azt a mostanában gyakran használt technikát alkalmazta, amit bő egy hónapja Bo Skovhus dalestjén is hallhattunk a Müpában: a hang mintegy befelé szólt, lényegében rezonancia nélkül, kissé beszédszerűen. A színpadon karakteres, különc utazót láthattunk, ez a mintegy az őrültekháza egyik sarkában magának panaszkodó alak egy másik előadásban akár az egész ciklus végpontja is lehetett volna. Hová fogunk innen még eljutni? – kérdezhette a közönség.
A dalok először lassan peregtek, fura, zárkózott állapot határozta meg a mű csaknem felét. Az első, még kisebb fordulat az Auf dem Flusse című tételnél következett be, ennek szinte skizofrén szélsőségeiben Johannes Held másfajta energiát mutatott, mint korábban. Elindultunk befelé, a különös és nyomasztó figura nem sok jót ígérő belső képei felé, de
minél inkább bevonódtunk a neurózisába, annál élénkebbek lettek a kontúrok, és energikusabb az előadásmód.
Az énekes gyakran felvette a szemkontaktust a hallgatósággal, egyértelművé téve, hogy követnünk kellene oda befelé, valamit mutatni szeretne nekünk.
Johannes Held, a Winterreise énekes szólistája (Fotó/Forrás: Posztós János / Fesztivál Akadémia Budapest)
Nagyjából a tizenegyedik dal, a Frühlingstraum idejére érkeztünk el oda, hogy közvetlenül is láthattuk a minket kalauzoló tébolyult látomásait. Míg korábban a másik emlékezésre épülő részlet, a Lindenbaum tökéletesen nélkülözött minden nosztalgiát, fakó és távoli volt, az álom képe hirtelen élettel, szépséggel telt meg. Ahogy hasonlóan erősen jelent meg hozzá képest kontrasztként a kakaskukorékolás és a valóság kegyetlensége. De van-e még értelme valóságról beszélni – kérdezhettük –, amikor mindaz, amit látunk, egy furcsa elme egyedi interpretációja az őt körülvevő világról? Talán ennyi lenne az őrület? Másként látni a dolgokat, mint mindenki más?
Az utazásban azonban a főszereplőnek volt egy társa a közönségen kívül is, egészen nagyszerű zongorakísérője személyében. Csalog Gábor produkciója nem csupán attól volt kivételesen értékes, hogy milyen remekül értette a schuberti muzsika mozgatórugóit. Bár való igaz, a ciklus megszólaltatása semmivel nem ró kisebb terhet a zongoristákra, mint az énekesekre, szakmai tudás, muzikalitás és lélek egyaránt szükséges hozzá. Ám öröm volt hallani, hogy a műben megjelenő színek, képek, látomások, milyen magával ragadó erővel születtek meg ujjai alatt, így óriási szerepe volt abban, hogy a dalok titokzatos utazója valóban egyre jobban be tudott vonni minket belső világába. (Az pedig már csak egy kis plusz adalék, hogy a művész szemmel láthatóan mennyire élvezte a muzsikálást, milyen nagy lelkesedéssel szólaltatta meg a dalok zongoraszólamát).
A Winterreise végéhez közeledve a főszereplő ráébred, a halált ő sem kerülheti el. De hogyan is történt mindez a már nem is ebben a világban bolyongó figura esetében? A megrázó Der Wegweiserben
az elmúlás nem bizonytalanságával, nyomasztóan tűnt fel, hanem ellenállhatatlanul csábítani kezdte az utazót, mint mikor valaki nagy mélység szélén áll, és hirtelen úgy érzi, le kell ugrania.
Ám ami kezdetben vonzónak tűnt, az utolsó dalban, a Der Leiermann öreg tekerőlantosának alakjában a maga iszonyú valóságában állt előttünk, és miközben a főszereplő tisztában volt sorsa elkerülhetetlenségével, leplezetlen borzalommal nézte, mi is vár rá. Nem marad más, csak a rémület.
Egy világ, ahol minden szép és jó
A közönségnek alig egy órája maradt, hogy felocsúdjon a Winterreise keltette nyomasztó érzésből, és egy sokkal kellemesebb – ám szintén Schubert zenéjével kezdődő – világban találja magát. Az előző rész hátborzongató utat bejáró párosa, Johannes Held és Csalog Gábor ezúttal a pisztráng kifogásának sokkal ártatlanabb – és mint a konferálásból megtudtuk, eredetileg jóval frivolabb – történetét tárta elénk. Mindez persze csak afféle felvezetés volt, hiszen utána következett a „nagy mű”, a dal köré épült Pisztráng-ötös. A Baráti Kristóf, Razvan Popovici, Vashti Mimosa Hunter, Puporka Jenő és Gloria Campaner előadásában megszólaló darab tovább fokozta az emelkedett hangulatot, különösen a lírai szépségű lassú tétel, és persze a dal témáját feldolgozó negyedik rész volt rendkívül emlékezetes a briliáns művészek előadásában.
A szünet után egészen egyedi hangvételű beszélgetés következett, színpadra lépett a fesztivál sztárvendége, Alessandro Baricco író, akit Alexander Lonquich zongoraművész Vivaldival kapcsolatban faggatott. Ám az angol-olasz keveréknyelven zajló társalgás
inkább hasonlított valamiféle showműsorra, amiben két erős és izgalmas karakterű művész osztotta meg gondolatait
– lényegében mindegy, hogy miről, hiszen sokkal inkább az volt az érdekes, amilyen sziporkázva adták át egymásnak felvetéseket, reflexiókat. Ha mégis meg kellene fogalmazni valamilyen fontosabb következtetést, amivel ez a kis közjáték zárult, akkor Alessandro Baricco azon gondolatát emelhetnénk ki, amely szerint a klasszikus zenei koncert egy letűnt kor kifejezési formája, így amikor ilyen eseményen veszünk részt, lényegében egy már nem létező világot idézünk meg.
Kokas Katalin, Kelemen Gáspár és Soós Előd Vivaldi A négy évszak című művének előadása közben (Fotó/Forrás: Posztós János / Fesztivál Akadémia Budapest)
Hamarosan rá is érezhettünk, milyen szép és idilli lehet az a tartomány, ahová a muzsika képes elvinni a hallgatóit. Vivaldi Négy évszak című darabja eleve nagy közönségkedvenc, ám ezúttal valódi összművészeti eseménnyé vált. Egyrészt elhangoztak azok a szonettek, amelyeket a komponista programként mellékelt a műhöz (Kelemen Hanna előadásában), másrészt a Fesztivál Akadémia Budapest által kiírt rajzpályázatra érkezett, a műhöz kapcsolódó illusztrációkat vetítettek az előadás közben.
Érdekes volt látni, egy-egy motívum hogyan ragadta meg a gyerekek képzeletét (például a kutyája mellett alvó pásztoré),
miközben természetesen támpontot is adott nekik, milyen irányból közelítsék meg a műben megjelenő hangulatokat. Míg a kisebbek inkább részletgazdagságra törekedtek, a nagyobbak munkái érzéseket és a darab atmoszféráját adták vissza. Ez utóbbit mi is átérezhettük, hiszen parádés előadásban szólalt meg az alkotás: Kokas Katalin szólójával, rajta kívül pedig Kelemen Barnabás, Kelemen Gáspár, Soós Előd, Kokas Dóra, Puporka Jenő és Váradi Helga közreműködésével. A zenei produkció épp olyan színes volt, mint a kivetített képek, és persze sistergett a vihar, csikorgott a jég, a bőrünkön érezhettük az elemeket.
Szinte véletlenszerűen választottunk ki három koncertet az idei Fesztivál Akadémia Budapest változatos és sokszínű programjából, ám ilyen rövid idő alatt is rendkívüli gazdagsággal tapasztalhattuk meg, milyen sokféle zenei világ és művészi megközelítés létezik, és fért bele a műsorba. Július közepén, amikor már kezd hiányérzetünk lenni a koncertek csökkenő száma miatt, egy ilyen intenzitású sorozat több annál, mintsem hogy egyszerűen újabb lehetőséget kapunk ragyogó zenei produkciókat hallgatni, inkább a nyári pihenésnek az a része lehet, amely a lelki feltöltődésért felel.
Fejléckép: A Kelemen Quartet a Köszönjük, Eötvös Péter! című koncerten (fotó/forrás: Posztós János / Fesztivál Akadémia Budapest)