Kéjenc vagy békepárti?
Ahogy az érett férfikorba belépő Liszt a virtuóz előadóé helyett a zeneszerző pozícióját szerette volna elfoglalni Európa kulturális térképén, egyre jobban foglalkoztatta az operaírás gondolata. Számos irodalmi alapanyag felmerült benne, kezdve Dante Isteni színjátékától (amely később közismert szimfóniáját is ihlette) egészen a kortársak műveiig – Goethe nyomán például Marguerite címmel tervezett operát, ám mint tudjuk, az alaptörténet végül ismét a szimfonikus repertoárban nyerte el végső zenei formáját.
Byron írásművészete is régóta izgatta a komponistát, 1839-ben felkereste azt a velencei házat, ahol a költő lakott, egy évvel később pedig angliai otthonát látogatta meg.
Kézenfekvő megoldásnak bizonyult, hogy operai terveivel a szerző 1821-es – nem színpadra szánt – történelmi tragédiájához forduljon.
Delacroix: Sardanapalus halála (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Sardanapalus története igencsak izgatta a romantikus alkotók fantáziáját. Az utolsó asszír király ellentmondásos figuraként maradt meg az utókor emlékezetében, egyfelől kéjvágyó figuraként, aki csak a rabnőinek és az élvezeteknek élt, másfelől kissé anakronisztikus alakként, aki mindenáron el akarja kerülni a háborút és a vérontást, ám végül épp ez okozza vesztét. Byron Sardanapalusa arra vágyik, hogy egy csepp nyugalmat hozzon létre háborúsággal teli korszakok között, „egy zöld szigetet századok sivatagjában” – mondja. Ám a király végül beletörődik, hogy szándékai túl naivnak bizonyultak, és szeretett rabnője társaságában önként vállalja a halált – a párban a korszak Byron és aktuális szeretője, Guiccioli grófné alakját vélte felfedezni.
Mondhatnánk, a költő divatba hozta a szélsőséges érzelmek bemutatására igencsak alkalmas történetet, hiszen a korban számos további feldolgozás született.
Berlioz Saradanapalus utolsó éjjele címmel írt kantátát 1830-ban, amelyről tudjuk, hogy Liszt is meghallgatta,
Delacroix Sardanapalus halála című, 1827-ben keletkezett festménye szintén nagy népszerűségre tett szert. Liszt Ferenc 1845-ben döntött úgy, hogy olasz nyelvű operát ír a királyról, melyhez librettistát egy az itáliai közéletben is jelentős szerepet betöltő nemesasszony, Cristina Belgiojoso hercegné szerzett a számára. Bár még csak az első felvonás szövegkönyve állt rendelkezésére, a komponista 1849-ben már arról számolt be egy levélben, hogy jól halad a munkával.
Egy olvashatatlan kézirat
A következő évekből is van adatunk arról, hogy Liszt nem feledkezett meg a Sardanapalóról – ahogyan a főszereplő neve olaszul hangzik –, a mű mégsem jutott el az előadás vagy legalább a befejezés fázisáig. Valószínűleg a zeneszerző soha nem kapta meg a második és harmadik felvonás librettóját, így félretette a kész anyagot későbbre.
Onnan tudhatjuk azonban, hogy véglegesen nem szakított a mű ötletével, hogy a kéziratot megtartotta, és a zenét sem használta fel más művében.
Így a Sardanapalo első felvonása másfél évszázadon át pihent a zeneszerző után maradt dokumentumok között, és ha valaki említésre méltónak is ítélte, legfeljebb annyit fűzött hozzá, hogy a mű töredékben maradt, és a kézirat nagy része olvashatatlan. 2003-ban azonban egy fiatal zenetörténész belepillantott a füzetbe, és egészen más megállapításra jutott.
Dr. David Trippett, a Cambridge-i Egyetem kutatója úgy emlékszik vissza az esetre, hogy amikor az első áriára rápillantott, azonnal hallotta magában a zenét. Megdöbbenve vette észre, hogy a töredékesnek és megfejthetetlennek hitt anyag egyáltalán nem az – egy majdnem teljes egészében lejegyzett első felvonást tartott a kezében. Persze a helyzet azért nem volt ilyen egyszerű, míg az énekszólamokat csaknem hiánytalanul tartalmazta a kotta, a kíséretben bőven akadtak rövidítések, kihagyások. „Liszt csak azt írta le, amire emlékeznie kellett” – foglalja össze Dr. Trippett a jelenség okát. Amikor a kíséret ismétlődik, változatlan módon vagy az énekszólamot követve, a zeneszerző nem érezte szükségét, hogy mindezt papíron rögzítse.
Barabás Miklós Liszt Ferenc-portréja 1847-ből, egy évvel a Weimarba költözése előtti évből (Fotó/Forrás: Zeneakadémia)
Bár a felfedezésnek zenetörténeti jelentősége is volt, a kiváló muzikológus ennél is tovább akart menni: arra vágyott, hogy Liszt elveszettnek hitt zenéje felcsendülhessen a nagyközönség előtt. A munka nem volt egyszerű: a rövidítéseket fel kellett oldani, a hiányzó részeket megfejteni, létrehozni egy lejátszható kottát. „Összesen tizenöt átiratot készítettem.
Olyan ez, mint amikor egy kép nehezen kivehető vagy pixeles, aztán apránként a felbontás egyre jobb és jobb, az egész pedig egyre tisztábban kivehető lesz.
Rájöttem a szabályszerűségekre, és ki tudtam következtetni a kontextusból, ami addig nem volt világos” – mondja Dr. Trippett.
Mindössze két dologban kellett egy kicsit jobban szabadjára engedni a fantáziáját. Egyrészt pótolnia kellett a felvonás befejezését, amelyhez a darab korábbi zenei anyagait dolgozta fel, a Lisztre jellemző zárlatoknak megfelelően. Másrészt egy-két, a kíséretben szereplő utalástól eltekintve hiányzott a hangszerelés is, amelynek megalkotásához Dr. Trippett Lisztnek a korban keletkezett egyéb műveire hagyatkozott, nem tagadván, hogy a feladat igényelt némi kreativitást:
Mindig azt kérdeztem magamtól: vajon milyen hangszínt képzelt el itt? Milyen árnyalat illik ehhez az anyaghoz?
Staatskapelle Weimar (Fotó/Forrás: Felix Broede / Liszt Ünnep)
Egy zenekar Liszt bűvkörében
Az első inspiráció után tizenöt évvel, 2018-ben a Sardanapalo első felvonásának dallamai végre felcsendülhettek a nagyközönség előtt. A bemutatóra egy igen különleges együttes, a több mint ötszáz éves Staatskapelle Weimar vállalkozott. Az 1491-ben alapított zenekar története során számos nagy muzsikussal dolgozott együtt (így például Johann Sebastian Bachhal), az opera szempontjából azonban a legfontosabb, hogy Liszt Ferenc tíz éven át vezette az együttest, 1848 és 1858 között, tehát a Sardanapalo komponálása idején. Talán a fülében is csengtek egyes hangzások, zenei megoldások, amelyeket a közös munka során hallott? Bizonyára így volt.
A Sardanapalo első felvonása 2018. augusztus 19-én és 20-án hangzott fel először, Weimarban, Kirill Karabics vezényletével, Airam Hernández (Sardanapalo, Asszíria királya), Joyce El-Khoury (Mirra, a rabszolganő) és Olekszandr Pusnyak (Beleso, pap) közreműködésével. Liszt Ferenc születésének 212. évfordulóján ugyanők fogják a magyar közönség előtt is bemutatni a zeneszerző egyetlen érett kori, elveszettnek hitt operáját.
Staatskapelle Weimar
október 22. 19:00, Müpa
Liszt: Dante-szimfónia
Liszt: Sardanapalo – magyarországi bemutató
Sardanapalo, Asszíria királya: Airam Hernández
Mirra, ión rabszolgalány: Joyce El-Khoury
Beleso, pap: Olekszandr Pusnyak
Közreműködik: Staatskapelle Weimar, a Nemzeti Énekkar Női Kara (karigazgató: Somos Csaba)
Vezényel: Kirill Karabics
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Delacroix: Sardanapalus halála
hírlevél
