Nagycsütörtök esti virrasztásnak is elment volna a RIAS Kammerchor és az Akademie für Alte Musik Berlin koncertje, Bach monumentális Máté-passióját este nyolckor kezdték játszani, úgyhogy tizenegy óra is elmúlt, mire a végére értünk. A késői időpont mellett a hangverseny páratlanul magas színvonala és emelkedett lelkülete is hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezzük, az ünnepi felkészülés fontos eseményén vettünk részt.
Az együtteseket az énekkar művészeti vezetője, az angol karmester, Justin Doyle vezényelte. Az igen fiatalnak kinéző dirigens az életrajza alapján ugyan a negyvenes évei második felében jár, de még így is éppen csak kezdi elérni azt az életkort, amikor a karmesterek már magabiztosabban nyúlnak Bachhoz (és a közönség is hajlandó bizalmat szavazni nekik). Jelen produkciója azonban egyáltalán nem hagyott hiányérzetet maga után, még ha talán hallottuk is már életünkben a Máté-passiót kiérleltebb interpretációban,
ez az előadás mind technikai értelemben, mind a darab spirituális üzenetét tekintve méltó volt a komponista zsenijéhez.
Ha az est kapcsán beszélhetünk is fiatalosságról (a szólisták is az ifjabb generációból kerültek ki), az inkább az érzelmi hőfokban és a lelkesedésben jelentkezett, semmint az elmélyülés hiányában.
A RIAS Kammerchor és az Akademie für Alte Musik Berlin koncertje (Fotó/Forrás: Fabian Schellhorn / RIAS Kammerchor)
Mesterien énekelte az Evangélista szólamát Patrick Grahl, aki képes volt szöveg és zene olyan szintű egységét megvalósítani, amit a darab nagy jelentőségű szavai csak megkövetelhetnek. Izgalmasan eredeti jelenség volt Jézusként Dominic Barberi, aki a Megváltónak a vadabb, lázadó oldalát emelte ki. A Biblián alapuló művészeti, teológiai és társadalomfilozófiai művek körében nem ismeretlen ez a megközelítés, még ha Bach alkotásában kissé idegenül is hatott.
A további négy szólista közül a legnagyobb élményt az altszólamot megszólaltató Benno Schachtner nyújtotta.
A fiatal kontratenor különösen míves, kompakt hanggal rendelkezik, gyönyörű vonalvezetéssel énekelt szólói – elsősorban a darab talán legnépszerűbb és legszívszorítóbb része, az Erbarme dich kezdetű ária – az est legszebb pillanatai közé tartoztak.
Elismerés illeti azonban a többi énekest is, Konstantin Krimmel basszusának simaságával és kiegyenlített színével tűnt ki, amely a legnehezebb énekelnivaló közben sem hagyta cserben. Kevéssel maradt mögötte a másik két szólista, a frissen és könnyeden éneklő szoprán, Aoife Miskelly, és a kissé feszes, de stabil tenor hangot megszólaltató Benjamin Glaubitz. A passiótörténet kisebb szerepeit a kórus tagjai formálták meg, akiket éppúgy illet elismerés ezekért a kis szólókért, mint a nagyszabású kórustételek és a korálok ihletett megszólaltatásáért. Hasonlóan jókat lehet elmondani a zenekarról,
a muzsikusok kidolgozott, mégsem mereven precíz közös játéka mellett nagy értéket képviselt az áriákat kísérő szólisták és a continuo szólam tagjainak muzsikálása is,
mindannyian magas színvonalon működtek közre a darabban. Megkapóan szép pillanatokat szerzett a viola da gambán játszó Jan Freiheit szólója.
Bár a berlini közönség köztudottan művelt és igényes, szerencsére sok szép tapasztalatuk ellenére sem veszítették el azt a képességüket, hogy őszintén tudjanak lelkesedni az igazán jó koncertekért. Így történt ezen az esten is, az álló ováció pedig biztosította az odatévedő utazót, hogy a nagycsütörtöki hangverseny nem csak számára tűnt különösen felemelőnek.
Marc Albrecht (Fotó/Forrás: Melle Meivogel)
… ahogyan történt ez a Konzerthausorchester Berlin másnapi koncertjén is. Ha nagypéntek, akkor Parsifal – asszociálnak a zenerajongók, és bár a német fővárosban nem játszották az ünnepek alatt Wagner legéteribb művét, néhány emblematikus részletet meghallgathatott belőle a közönség. Az est karmestere a magyar közönségnek sem lett volna ismeretlen, Marc Albrecht ugyanis az elmúlt évad végén igen pompás Rienzit vezényelt a Müpában. Ezen a koncerten is,
már a Parsifal nyitányának első ütemeinél érezhettük, milyen avatott kezekbe került a német zeneszerző-óriás muzsikája,
mintha egyetlen hangszert hallottunk volna, olyan egységesen, összefogottan, konzisztensen csendült fel a darab. Albrecht kezében minden zenei gondolatnak értelme, célja volt, és a hallgatóság számára tökéletesen érthetően öltött testet, haladt valamilyen irányba, míg végül más zenei folyamatba torkollott.
A jól ismert alkotás után egy kortárs concerto következett, Sofia Gubaidulina Offertorium című hegedűversenye. A Németországban élő, kilencvenkettedik évében járó orosz zeneszerző alkotása
már címében is utal a vallásos tartalomra, a katolikus mise felajánlási részére, ám mindezt elképesztően bonyolult és virtuóz zenei anyagon keresztül közvetíti.
Természetesen a legnagyobb technikai kihívást jelentő részek a szólistának jutottak, aki ezen az estén az egészen kiváló Daniel Hope volt (szerencsénkre ő is tiszteletét tette már Budapesten). Nehéz elképzelni, hogy a hegedűművészen bármilyen zenei anyag is kifoghasson – gondolta az ember, miközben azt figyelte, milyen fölényesen győzte a szólamát, ugyanakkor a darab a zenekari játékosokat is alaposan próbára tette. A Konzerthausorchester azonban bámulatos hangzásokat produkált, őket is maximális elismerés illeti. De a koncert még csak nem is ettől a hihetetlen technikai perfekciótól vált igazi élménnyé, hanem attól, ahogyan az előadók a szólamok nehézségén túllépve képesek voltak a mű különösen emelkedett, mondhatnánk, poétikus síkját is megmutatni.
Daniel Hope (Fotó/Forrás: Daniel Waldhecker)
Vannak olyan csúcspontok, amik után nem lehet továbbmenni,
az érzelmi intenzitás és az energia is olyan magas szintet ér el – mind az előadókban, mind a közönségben –, ahonnan nincs tovább felfelé,
a teljesítmény és a figyelem is szükségszerűen alábbhagy. Így történt ezen az estén is, a fantasztikus versenymű után Wagner Nagypénteki varázsa valahogy nem működött. Nem fordultak elő benne feltűnő hibák, csupán nem állt össze annyira, hogy igazán hatni tudjon. De ez a részlet amúgy is eredeti változatban, énekesekkel és a zeneszerző végtelenül bölcs szavaival élhető át igazán mélyen, úgyhogy akkora kár nem esett, a nagypénteki átlényegülés így is bekövetkezett.
Fejléckép: A RIAS Kammerchor és az Akademie für Alte Musik Berlin koncertje (fotó/forrás: Fabian Schellhorn / RIAS Kammerchor)
hírlevél
