Nekem fontos, hogy a lehető legőszintébb legyek – reagált a mélyinterjús beszélgetések őszinteségi fokát firtató felvetésemre Bérczes László. – Már nincs időm arra, hogy körbe-körbe körözzek. A könyvben is őszinteségre törekedtem, de közben rengeteg embert „fölhasználok” benne, amikor – többnyire találkozásokon keresztül – az életem idézem meg. Főhősként kénytelen voltam Bérczes László néven szerepelni, és azt is megneveztem, akivel az adott esemény történt. Bántani nem akartam senkit, de nem tudhatom, hogy aki találkozik a nevével és a közös élménnyel, sértetten vagy örömmel reagál-e majd rá.
Egyeztettél megjelenés előtt az érintettekkel?
Nem. A szöveget a szerkesztőn, Reményi József Tamáson kívül, akikben maximálisan megbíztam, egy barátomnak, illetve az öcsémnek mutattam meg. Nem kifogásolták az abban leírt történeteket, azt viszont igen, hogy túl sokat szabadkozom.
Ebből ki is akartál törni egy picit, nem?
Igen, de mivel ilyen a személyiségem, meg kellett belőle őrizni valamit.
Mennyi ideig dolgoztál a köteteden?
Két-három évig, de jó ideig nem tudtam, mi lesz belőle. Az eddigi beszélgetőkönyveim főhősei Törőcsik Mari, Mucsi Zoltán, Tompa Miklós, Kovács Lajos, Paál István és Cseh Tamás voltak. Akkor két ember ült egy asztalnál, míg most egyedül voltam.
Korábbi műveid kapcsán írod, hogy amíg az alanyaid beszéltetted, igazából saját magadat kerested.
Beszélgetőkönyveimet és sok más tevékenységemet lehet úgy tekinteni, hogy valaki megy előttem, és én az ő lábnyomába lépek.
Ez biztonságot ad.
Bérczes László könyvbemutatója (Fotó/Forrás: Éder Vera)
Mi a helyzet a saját lábnyomokkal?
Ez a döntő kérdés. Ha egy helyben állok, és nincs, akit kövessek, merek-e, tudok-e lépést tenni, és az a lépés, ami nyomot hagy, vajon az én lábnyomom lesz-e? Ez az egy helyben álló ember tökölődése. Merjek-e megállni, kiegyenesedni, és azt mondani, ez vagyok én, nem pedig másokba kapaszkodva megfogalmazni magam?
Közvetítőnek és tulajdonságok nélküli embernek írod le magad a könyvben. Miért ezt a jellemzést választottad?
Valószínűleg egész életemben olyasfajta tévedésben léteztem, hogy az emberi élet értelme, célja (ami tulajdonképpen nincs) valamiféle nagyság elérése, valamilyen teljesítmény. A kettő nem ugyanaz, de a teljesítmény legyen minőségi, és hagyjon nyomot. Mivel nem rendelkeztem ilyenekkel, ezért azt másoknál kerestem.
Azon kívül, hogy magadról ezt állítod, ki mondja meg, hogy valóban így van-e?
Senki. A másokkal készített beszélgetőkönyvek kapcsán kellett megértenem, hogy miközben fölnézek Törőcsik Marira, azt látom, hogy ő tisztában van azzal, hogy csak egy ember, se több, se kevesebb. Tévedésem egyfajta értelmiségi sznobizmus, kéz a kézben járt az úgynevezett önmegvalósítással.
Nem tudtam beletörődni magamba, mindig másokat csodáltam,
utánuk mentem, beléjük kapaszkodtam. Tévedésnek neveztem az imént, de segített is abban, hogy kevéssel ne érjem be. Most abba az irányba araszolok, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. Jelenleg a július 30-án kezdődő Ördögkatlan Fesztivál szervezésével foglalkozom, de szeptember 28-án mutatjuk be Kaposváron Jon Fosse Őszi álom című darabját, ami az egyik leggyönyörűbb, legnehezebb színpadi szöveg, amivel valaha találkoztam. Vágyam volt ezt még színpadra állítani, és össze is állt a csapat. Mészáros Sárával szerettem volna újra együtt dolgozni, és egy vendéget is tudtunk hívni az Anya szerepére, Udvaros Dorottyát, de játszik még az előadásban Fándly Csaba, Serf Egyed és Nyári Szilvia. Évekkel ezelőtt már az én vezényletemmel színpadra állítottuk Fosse Tél című művét, és bízom benne, hogy ez a produkció is meg tud születni. Amiben nem segítenek a mögöttem lévő lábnyomok, mert nem visszafelé kell lépnem, hanem előre. És
nincs lábnyom előttem.
Bérczes László, Kötőszavak című könyvének bemutatóján (Fotó/Forrás: Éder Vera )
Mi fogott meg az Őszi álomban?
Sokféle színházat szeretek, és a „láthatatlan” színház nagyon közel áll hozzám. Ahol a szereplők közel vannak, és alig látható történések zajlanak bennük. Kevés látszik az arcon, de minden másodperc érzékelhető annak legkisebb egységében, mert egy tekintet mögött ott van minden. Az Őszi álomban látszólag nem történik semmi. Egy ember bejön a térbe, jár-kel, leül, feláll és meghal. Fosse legfőbb témája az idő, és folyton a halálról ír. Másik kedvenc szerzőm, Karl Ove Knausgård nagyon szépen ír Fosséről: „bár szövegei gyakran a halált és a lét valamiféle minimumát közelítik meg, sosem a kiábrándultság vagy a mizantrópia felől teszik ezt. Fossénál a sötétség fénylik és mindig reményteli.” Látod, beszélgetünk már egy ideje, és igazán értékelhető ez a két-három mondat, amit Knausgård írt Fosséről. Mindenesetre szeretném, ha ez beleívódna az előadásba, mert
az élet gyönyörűség és fényesség.
Az a láthatatlan gazdagság és milliónyi történés, ami az Őszi álomra jellemző, az fogott meg, már akkor, amikor először láttam 2002-ben, Ascher Tamás rendezésében a Kamrában. Egyre erősebb vágyam volt erről, vagyis az életünkről beszélni, egyszerű tőmondatokban. Mint egy utolsó rendezés.
Létösszegző munkádnak szánod?
Hát, ez túl nagy szó, de… igen. Fosse szemmagasságból néz a másik emberre, semmiféle morális értékelés nincs nála. Jobban ír, mint az emberek nagy többsége, de nem több, mint mások, és ebből következik, hogy semmiféle üzenete nincs, mert ha van valami, amitől kiráz a hideg, az a műalkotásnak álcázott termékbe rejtett üzenet. Ez ugyanis azt hordozza, hogy aki fogalmaz, többet tud, mint én, aki oda beültem. Az üzenet lehet politikai, vallási, bármilyen. De
azzal a viszonyulással, hogy „én ismerem a világot, és azt megtanítom neked”, a másik embert megérinteni nem lehet.
A műalkotás az esendő embert mutatja föl, amilyen a létrehozó, és amilyen az, akinek ezt át akarja adni. Azt szeretném, hogy amikor elmegyek a színházba, tekintsenek egyenrangúnak, és ne egy üzenetet hazavivő, és azt tovább harsogó alattvalónak. Ami nem azt jelenti, hogy a színház ne politizáljon.
Bérczes László (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Jurányi Ház)
Arról is szó van a könyvben, hogy a személyeddel kapcsolatban a legnehezebben azt fogadják el, hogy nem politikai oldalak alapján szeretnéd eldönteni, kihez miként viszonyulj. Mennyire nehéz ez a közvetítői szerep?
Nem tudok a politikának nevezett leegyszerűsítés mentén élni. Nem vagyok rá alkalmas. A közéleti létezés mégiscsak a felszíne az emberinek. A beszélgetőkönyvek ébresztettek rá, és remélem, azokat is, akik elolvasták, hogy
az ember olyan végtelenül gazdag személyiség, hogy ezt egyetlen fiókba rakni és megcímkézni, rémisztően felszínes leegyszerűsítése a világnak.
Ez az egy életünk van, lehetetlenség, hogy valakiről annyi maradjon meg, hogy népies volt vagy libsi vagy jobboldali vagy baloldali… ezek azok a szavak, amiktől a falnak megyek. Nem vagyok elég okos, nem látok rá az egész világra, miközben figyelni kell, milyen veszélyes folyamatok zajlanak, nem csak Magyarországon. A lebutítás irányába megy minden, mert úgy könnyebb azt gondolni, hogy a világ a kezemben van. A világ soha nincs a kezemben. Hogyan is lenne? Hogy volna a kezemben a másik ember? Hisz’ még a magam számára is kiismerhetetlen vagyok! Próbálom követni, mi történik az országban, de ez nem határozhat meg engem. Szinte belemenekülök abba, hogy a hamarosan kezdődő Ördögkatlan Fesztiválunkon ott vannak azok a húsz és harminc közötti fiatalok, akik megpróbálják függetleníteni magukat az idősebb generációk által teremtett, katasztrofális szekértáborosditól. Egyszer majd besorolódnak, de most még nem.
Ez is egy felelősség: mit lehet átadni nekik, ami segít abban, hogy jó irányba alakítsák a világot?
Mi annyira elszúrtuk az egészet, hogy nincsen rá mentség. Mi vagyunk felelősök, és a fiataloktól várjuk a megoldást. De bizony rajtuk áll, mi történik majd ezután. Rajtam is, mert még élek. Csak azt látom, hogy
a gyermeknél, a valamire koncentráló fiatalnál nincs szebb a világon.
Amikor már végtelenül fáradt és elkeseredett vagyok, arra az öt napra gondolok, amíg tart a Katlan, mert ott egy olyan szigetet teremtünk, ami egy másik Magyarország. Szeretem Magyarországot, nem tudom nem szeretni, mert minden ideköt. De nem bírom máshogy mondani, a Katlan egy másik Magyarország: az ott egy valódi közösség, öt napon át. Ennyit tudunk tenni Kiss Mónival (a fesztivál főszervezője – a szerk.), meg a többi munkatársammal.
Kiss Móni és Bérczes László az Ördögkatlan Fesztiválon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan)
Arról is írsz a könyvedben, hogy sok olyan fontos eseményen jelen voltál, ami akár fordíthatott is volna a színházi szakmában feszülő ellentéteken. És mindig ott volt benned a remény, hogy ehhez hozzájárulhatsz.
Ez nem tudatos. Azért csinálom, mert nem tudok máshogy létezni. Minden kompromisszum folyamatos vállalásával együtt, a szabadságom megőrzésének tekintem. X mondta már sokszor, hogy miért nem állsz be mögém. Nem tudok beállni, mert hol egyetértek, hol nem. Ezért aztán megbízhatatlannak bélyegeztek.
Megbízhatatlannak?
Igen, mert nem lehet tudni, hogyan fogok reagálni. A lebutított világ egyes egységeinek vezetője önmaga köré olyan társakat keres, akik nem a kételyt és a bizonytalanságot ébresztik fel benne, hanem megerősítik abban, amit képvisel, és ez a lebutított világ jelenlegi életünket a háborúra fordítja le. Most háború van, úgymond, Kelet és Nyugat, globalisták és patrióták, balosok és jobbosok között. Akármilyen problémakört, szembenállást hordozó szópárokat hozunk, mind ott végződnek, hogy ezek háborúban vannak egymással, és nem fér bele, hogy itt most kételyeket ébresszünk.
Márpedig én teli vagyok kétellyel.
Például Istennel kapcsolatban is. Nincs bizonyosságom Istenről, és nem tudok elhatározásból hinni. Ha látok egy erős előadást, ami azon gondolkodtat el, mi is a színház, akkor azt mondom, jó, hogy ez megszületett, mert mielőtt megnéztem, azt hittem, tudom, mi a színház. De attól még nem fogok megpróbálni egy olyan előadást csinálni, ami idegen tőlem. Csak olyasmit szabad létrehoznom, egyedül vagy másokkal együtt, ami számomra otthonos, amiben nem veszítem el magam amiatt, hogy valami után megyek. De ez vajon mekkora ellentmondásban van azzal, hogy lábnyomkövetésben éltem le az életem? Ellentmondás, kész, oldja föl, aki tudja! Én nem tudom.
Az ellentmondások dinamikát is hoznak az ember életébe.
Igen. Mozdíthatatlan kőként lenni nem létezés. Nem kell folyamatosan mozgásban lenni, sajnos én abban vagyok. Jó lenne néha nem azon rágódni, milyen lépést tegyek meg, hanem csak megállni, és szemlélődni. Nem tudom, egy hetvennégy éves embernek otthonos-e, hogy lót-fut és fesztivált szervez, vagy csak azzal áltatja magát, hogy még fiatal.
Miközben azt mondogatja, abbahagyja, majd tovább folytatja.
Igen, ahogy már a kanadai Everybody című előadásnál (Branden Jacobs-Jenkins, kortárs amerikai szerző darabja – a szerk.) kimondtam, ez volt az utolsó rendezésem. Visszahívtak volna, de azt mondtam, befejeztem. Aztán látod, ősszel rendezni fogok.
Mint mondtad is, nem az a típus vagy, aki könnyedén leáll. Hozott az írás valamiféle megnyugvást?
Önmagam elfogadásában talán. De
nehezen tudok beletörődni abba, hogy ennyi vagyok.
Ha most hirtelen ránk szakadna a mennyezet – amit miattad sem kívánok –, és mindennek vége lenne, akkor annyit, amennyi ebben az 1951. február 15-én, Tiszanánán megszületett lényben benne volt, körülbelül teljesítettem. De azért, mert az életem végén járok, a napok jelentősége még nem csökken. Csupa summázat ez a beszélgetés, ami zavar…
Bérczes László (Fotó/Forrás: Memlauer Imre)
Még megfordíthatjuk. A könyvedben olyan gondolatokra is vetemedsz, hogy beteljesítetted-e azt, amire hivatott voltál, és az vajon micsoda. Ez vajon nem amiatt van, hogy elég sok mindenbe belekóstoltál? Ha csak egy irányba indultál volna el, akkor lehet, hogy azt fontosabbnak gondolnád.
Talán emiatt van több kétely bennem, mert ha valaki egyetlen mélyfúrást végez, és ott jut egyre mélyebbre, több benne a bizonyosság. Azt meg nem is tudom, mit jelent az, hogy mélyebbre.
Mire gondolsz?
Használtam a szót, mélység, mert ez pofás egy interjúban, miközben a jelentését nem tudom. Ha színházban egy kivételesen jó előadást látok, az történik velem, amit úgy nevezünk: katarzis. Ilyenkor
résnyire fölszakad a végtelent takaró jelen pillanat vászna,
az, amiben hétköznapjainkat éljük. Színháznál maradva, úgy is mondhatom, eltűnik a takarás, és egy ember, sőt a világ titokzatos gazdagságába, a végtelenbe látok bele egy pillanatra, és úgy élem meg, hogy ennek én is a része vagyok. Se fontossá, se jelentéktelenné nem válok, miközben mindkettőről szó van, mert úgy érezhetem, én is olyan vagyok, mint azok, akiknek az életébe belelátok. Belepillanthatok a fölfoghatatlan világba, és egyszerre találkozom azzal, milyen jelentéktelen porszemek vagyunk az idő és a tér végtelenjében, és mennyire hordozzuk ennek az egész világnak a végtelenjét saját magunk is. Ezért vagyok bajban, amikor a dobozolás, címkézés, emberek egy-egy szóval elintézése történik, mert az, akivel nem értek egyet is sokkal több annál, mint amit az adott pillanatban egy mondatával, egy cselekedetével képvisel.
Milyen élmény volt nem másokról, hanem magadról írni?
Amikor már minden dolgomat elvégeztem napközben, jött az este tíz körüli pillanat, amikor leültem, és írtam. Csakis az történt, hogy írtam. Jó volt. Mert nem feladatot hajtottam végre. Egyetlen szót se írtam le csak azért, hogy többet teljesítsek aznap. Amikor elküldtem az első szövegeket Háy János barátomnak, hogy szerinte érdemes-e ezzel valamit kezdeni, azt válaszolta, hogy igen, csináld, jó lesz, de minél többet írj önmagadról.
És erre tudatosan odafigyeltél?
Igen.
Majd időnként emlékeztetted is rá magad?
Inkább az volt bennem, hogy egy kicsit becsapjam a befogadót. Rátóti Zoli, Ács János vagy Lázár Kati viszik az olvasót, aki nem veszi észre, hogy…
…hogy te végig ott vagy?
Észreveszi, de nincs rákényszerítve, hogy rólam gondolkodjon, csak egy idő után talán, de legjobb esetben önmagáról elmélkedik majd.
Bérczes László (Fotó/Forrás: Vörös Szabolcs)
Önismeretben mit adott a könyv? Hiszen emlékezésre késztetted magadat.
Minden egyes fejezetben apró pillanatokat, elsősorban találkozásokat idézek meg, amiket kibontok. Csak akkor van értelme, ha az a pillanat tartalmaz valamit, amiről sejtem vagy akár tudom is előre, hogy a felidézett helyzet ki fog nyílni valami felé. Ha az adott embereket megkérdeznénk, tízből kilencen nem is emlékeznének arra a pillanatra. Aki mégis, az teljesen másként gondolna vissza rá. Ez inkább felismerés, nem önismeret. Beszélgetésünket az őszinteséggel kezdtük. De vajon büszke lehetek-e arra, hogy őszinte voltam, miközben másokat használtam fel erre? Biztos, hogy ez így a helyes? Ugyanakkor ez lehet-e mentség a gyávaságra, hogy emiatt nem mindent írtam meg? Mert egy határig elmentem, de lehetett volna még tovább, ám az már valóban mások beáldozásával járt volna.
Nehéz dilemmák… Amikor megjelent a könyv, fölkészültél előre, hogy mi minden történhet?
Arra igen, hogy esetleg lesznek sértett reakciók, de nem voltak. Egy példa: Máté Gáborról is írok, és amikor véletlenül találkoztunk a Jurányiban, azt mondta: „olvasom a művedet, arra nem emlékszem, amiről velem kapcsolatban írsz, de nagyon…” Itt most nem folytatom, mert nagyon szépeket beszélt. De például Rátóti Zolinak és Vidnyánszkynak is adtam egy-egy példányt, ha akarták, elolvasták.
Anna, a lányod mit szólt a könyvedhez?
Pozitív volt, de ő elfogult velem kapcsolatban. Tudod, mire a beszélgetőkönyvek műfajában elértem a magabiztosságot, már azt éreztem, nem akarok több ilyet. A kezdeti munkáim, amik Kovács Lajossal vagy Tompa Miklóssal készültek, emlékeim szerint monológok, mert akkor azt a formát választottam. Aztán jött Cseh Tamás, Törőcsik Mari és Mucsi Zoltán. Ha a Mucsi-könyvet megnézed, abban beszélek a legtöbbet. Ott már a határán vagyok annak, amennyit szabadna. Van benne logika:
az idő elhozta azt a pillanatot, hogy már csak én beszélek.
Milyen típusú rendezőnek tartod magad?
A színész a legfontosabb a színházban. Általa jön létre az előadás. Rendezőként az a feladatom, hogy miként tudom őt „kinyitni”. Most például az Őszi álom első látszatra dögunalmas szövegét fölfedeztetni velük, hogy mindenki lelkesedéssel, izgalommal és kíváncsisággal forduljon a darab és egymás felé. Két hetet már próbáltunk, mintha sikerült volna. Nekem kell döntéseket hozni, de tőlük kapok inspirációt.
Bérczes László az Ördögkatlan Fesztiválon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan)
A művészi egó hiánya mennyire nehezítette meg rendezőként a létezésedet?
Volt idő, amikor ezt hiányként éltem meg, most már elfogadom. Sőt, rutinom lett benne, és öntudatlanul is alkalmazom. Bemegy a nagybetűs Rendező a próbára, megszólal, és mindenki ráfigyel. Én meg ott vagyok már egy jó ideje, jól van, gondolják, ő is itt van. Fecsegünk, beszélgetünk. Kanadában a nagyon szigorú ügyelő rám szólt, hogy „László, kezdeni kéne a próbát!”. Már rég elkezdtük, mondtam neki. Szóval én is mesterkedem, manipulálgatok: van, akinek fel sem tűnik, hogy kerültünk oda, hogy már rég az Őszi álomról beszélünk. A dörzsöltebbek azért észreveszik.
Melyik az az előadásod, amivel úgy érzed, hogy meg tudtad közelíteni azt az eszményt, amit elérendőnek tűztél ki magad elé?
Egyfelől meg másfelől, így szoktam válaszolni mindenre. Egyfelől nem készülnék az Őszi álomra, ha ezen már túl lennék. Másfelől nem sokat rendeztem, és mindegyik rendben volt. De ezek nem látványos és hangos előadások.
Láthatatlan színházat nem is lehetne másképp. Akár muzsikussal, akár színházi alkotóval készítek interjút, mindenhol azt látom, hogy idővel valamennyien az elcsöndesülés felé tartanak.
Igen, mert az ember végül elcsöndesül. Hogy minél kevesebb látványos gesztussal és hatásos eszközzel, sokkal inkább csendesen és egyszerűen szólaljon meg. Előfordul, hogy bejön egy színész a színpadra, úgymond nem csinál semmit, és nem tudsz másra figyelni. Ilyet sokat tudunk. Például Kaposvárról a már visszavonult Kovács Zsolt… vagy Törőcsik Mari, aki legutolsó szerepében, a Galileiben már menni sem tudott, és Trill Zsolt mint egy csomagot hozta be a színpadra, és lerakta egy székre. A csomag megszólalt, és
egyszerű, elcsöndesült létezésével tudta elhúzni a végtelenről a fátylat.
Fosse járt régen Magyarországon, amikor részt vett egy darabja próbafolyamatában. Ott hallott egy mondást, amit azóta is sokszor idéz, miszerint az előadásban szülessen meg az a pillanat, amikor egy angyal száll el fölöttünk. Amikor semmi nem történik, mégis minden megtörténik. Fosse azt mondja, ezért ír színdarabokat.
Bérczes László és Törőcsik Mari (Fotó/Forrás: Stekovics Gáspár)
Ha Fossét rendezel, akkor akarsz beszélni a halálról is.
Olyan értelemben, hogy az abba való belenyugvás az életem elfogadása is. És hogy rendben legyek vele, hogy ez így van jól. Abban bízom, hogy ahogy találkozunk ezzel a próbákon meg az előadásban, talán könnyebben kimondom, hogy
ugye ti is azt látjátok, amit sejtek egy kicsit, hogy ez így van jól, ahogy van?
Csakis az életemmel együtt foglalkoztat a halál. Nagyon szeretek élni, és még szeretnék! Reggel mindig úgy kelek föl, hogy ma valami fontos fog velem történni. Mielőtt jöttél, elővettem a könyvet, és belelapoztam. Elégedett vagyok a befejezésével, amiben ül egy diófán egy gyerek, és egy könyvet olvas. Semmi nem foglalkoztatja, kiszakadt az időből.
Ez egy idillikus pillanat.
Igen, amikor senki sem vagyok. És nem is akarok valaki lenni. De ha ez sikerül, akkor nemcsak a nyolcéves gyerek vagyok a fán olvasgatva, hanem ez szeretne sűrítve a vége is lenni, hogy
miért akarnék én valaki lenni, amikor én én vagyok?
Itt szerettem volna a magam képességei mentén összesűríteni, egybeolvasztani az időket, ahogyan Fosse teszi. Egyre inkább úgy tűnik, mintha magamat a tavalyi Nobel-díjas mellé helyezném, amiről szó nincsen.
Óhatatlanul hatnak ránk különböző emberek, ez nem baj.
Mégiscsak lépegetek mások lába nyomában. De Fosse után lépkedni… az nem olyan rossz nyom.
Fejléckép: Bérczes László (fotó/forrás: Gordon Eszter / Jurányi Ház)
hírlevél
