Aki figyelemmel követi a social médiában az amerikai filmes csoportokat, az valószínűleg tudja, hogy az elmúlt másfél hónap kis túlzással egyetlen új produkcióról szólt: Oz Perkins Longlegs – A rém című horrorjáról. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film köré egészen remek kampány épült, kezdve a legelső teasertől a későbbi, vérfagyasztó előzetesen át egészen a premier környéki hírverésig. A produkció a Neon égisze alatt készült el, ami önmagában garancia arra, hogy valami különlegeset láthat a közönség: idén zsinórban ötödik alkalommal nyerte el a világ legrangosabbnak tartott Cannes-i Filmfesztivál fődíját egy általuk gyártott produkció. A cég már a bemutató előtt úgy reklámozta a filmet, mint az elmúlt évtizedek legkiválóbb horrorja, amely egy kritikus szerint a legjobb alkotás a zsánerben A bárányok hallgatnak óta. Hogy ez az összevetés helytálló-e, az mindenesetre kétséges, hiszen bármennyire is rémisztő volt az Anthony Hopkins-féle Hannibal Lecter, Jonathan Demme 1992-es klasszikusa elsősorban mégiscsak egy thriller volt,
míg a Longlegs sokkal inkább a horror elemeiből építkezik,
a cselekményük pedig csupán a kiindulási pontot tekintve hasonlít egymásra.
A kampány része volt természetesen az is, hogy a film rendezője Oz Perkins, akinek édesapja nem más volt, mint a kiváló színész, Anthony Perkins, aki elsősorban Hitchcock Psychójával szerzett magának hírnevet minden idők egyik legemlékezetesebb gonoszkaraktere, Norman Bates-ként. Még ha nehéz is elfogadni, hogy a horror iránti fogékonyság valamiféle örökletes tulajdonság, kétségtelen, hogy Oz jól érti a műfajt, a Longlegs ugyanis nem első rendezése a témában. 2017-ben készítette el első egész estés alkotását, a The Blackcoat’s Daughtert, amely alacsony költségvetésű filmként meglehetősen a radar alatt maradt, viszont szemmel láthatóan jó előtanulmányként szolgált a Longlegshez. 2020-ban pedig a manapság reneszánszát élő népi horror (folk horror) témájához nyúlt a Juliska és Jancsival, amely még hibáival együtt is nehezen felejthető alkotás lett.
Jelenet a Longlegs – A rém című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)
Mint utaltunk rá, A bárányok hallgatnakkal való összevetés sokak számára magától értetődőnek tűnhet: a Longlegs főszereplője ugyanis egy, a karrierje elején járó FBI-ügynök, Lee Harper (Maika Monroe), aki a nyomozóiroda ranglétrájának alján áll valahol. Egy rutinmunka közben azonban különös sugallata támad: minden észszerű ok nélkül megsejti, hogy a bűnöző, akit keresnek, melyik házban rejtőzik. Miután kiderül, hogy igaza volt, felettesei is felfigyelnek rá, és különböző teszteknek vetik alá, amelyek rámutatnak, a nő „erősen intuitív” alkat. Éppen ezért bevonják egy brutális, az okkultizmushoz köthető sorozatgyilkossági ügybe, amelyet a hatóságok több évtizede képtelenek megoldani. Ám ahogy egyre mélyebbre ás az ügyben, olyan érzése támad, hogy a Longlegs nevű elkövető (Nicolas Cage) talán személyesen is ismeri őt.
Ennél többet egy horror-thriller történetéről nem volna elegáns mondani, spoilerezés nélkül pedig nem is igazán könnyű részletesen beszélni érdemeiről, de tegyünk egy próbát, és nézzük meg, mitől is emelkedik ki az átlagból Perkins filmje! Talán mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy
úgy használja a zsáner bevett paneljeit, hogy közben elkerüli a kliséket.
Önmagában ugyanis a téma és az alaphelyzetek nem újszerűek: adott egy okkultista, rémisztő és rejtélyes sorozatgyilkos, a saját démonaival is küzdő nyomozó, a ház mint a psziché szimbóluma, nyomasztó, sötét helyiségek és persze a vallás, amelyből nemcsak Isten, de a Sátán létezése is következik. Ez önmagában számtalan film leírása lehetne, csakhogy Perkins szerencsére nem az olcsó ijesztgetésre vagy a sablonos fordulatokra épít. Az alig több mint másfélórás játékidő során csupán néhány jumpscare-t használ, amelyeket remekül épít fel, és amelyek nem öncélúak, minthogy a legtöbb esetben a karakterben lezajló lélektani folyamatot erősítik fel elsősorban.
A Longlegs minden bizonnyal éppen ebből a szempontból emelkedik ki az átlagos horrorfilmek sorából.
Elsősorban atmoszférát teremt, amelynek apró részleteiben folyamatosan ott munkál valami gonosz erő,
ám ezen jelzések jelenetős része szinte rejtve marad, hogy csak a legvégén legyünk képesek összerakni a teljes képet. Perkins ebben a modern horror egyik üdvöskéjére, Ari Asterre emlékeztet, aki szintén annak a híve, hogy a kompozíciókban elrejtett legapróbb részletek is összeállva valami nagyobb egészet hozhatnak létre, amelyet szerencsés helyzetben öntudatlanul is észlelni fog a néző. A történet jelentős részében szimbólumok, elejtett szavak és mozdulatok, hangok és a kameramozgás jelképezi a sátán jelenlétét. Ez persze valószínűleg nem mindenki számára vonzó ajánlat, de filmtechnikai szempontból mindenképpen bravúros teljesítmény.
Jelenet a Longlegs – A rém című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)
Perkins rendezésére szinte semmi panaszunk nem lehet, és tulajdonképpen forgatókönyvírói munkájára sem. A sztori rendkívül ügyesen, a krimik és thrillerek megszokott, nyomozós stílusában bomlik ki, a hagyományos, dialógusokkal zajló történetmesélést pedig csak ritkán, de annál hatásosabban töri meg festői szépségű, látomásszerű vizuális eszközökkel. Az egyetlen kritikánk talán az lehetne, hogy az utolsó tíz-húsz perc, a nagy végkifejlett némiképp kevesebbet ad, mint amit az addigi, rendkívül feszült cselekmény ígér, a befejezés pedig némiképp túlírt,
Perkins ugyanis nem bírt ellenállni a kísértésnek, és egy cinikus, ironikus gesztussal zárta a történetét, ami némiképp gyengíti az összhatást.
A látványvilág kellően művészi és praktikus is egyben. Andrés Arochi operatőri munkája tökéletesen szolgálja a történetet: az alapbeállításokban kamerája alattomosan kúszik előre vagy hátra, olyan érzést keltve, mintha magunk is valamiféle természetfeletti lényként lebegve figyelnénk az eseményeket. A közeli felvételei fojtogató, klausztrofóbikus érzetet keltnek, és ennél is erősebb talán az, milyen remekül képes befényelni a sötét, zárt helyeket, ahol elég világosságot ad ahhoz, hogy láthassuk, mi történik, bizonyos területeket azonban csaknem teljes sötétségben tart, ezzel teret hagyva a nézőknek, hogy odavetíthessék saját rémeiket is.
A rendező bevallása szerint a forgatókönyv írásakor ismerte meg a 70-es évek nagy rockegyüttesét, a T. Rexet, zenéjük pedig olyan nagy hatással volt rá, hogy nemcsak elhangzik több számuk is a filmben, de még a történet elején látható mottót is az egyik dalszövegükből választotta. A banda sajátos hangzásvilága különös, groteszk hangulatot kölcsönöz a történetnek, egyszerre mélyíti el a horrort, és teszi is azt zárójelbe. És ha arra a hisztériára gondolunk, ami a hetvenes-nyolcvanas években zajlott le, mely szerint a rockszámok visszafelé pörgetve sátáni üzeneteket hordoznak, nem mellékes, hogy
a Longlegsben számos hangeffekt visszafelé szólal meg, amelyek túl azon, hogy rendkívül nyomasztóan hatnak, még az Antikrisztus jelenlétét is ügyesen szimbolizálják.
(A fordítottság, az ördög mint az Isten antitézise egyébként számtalan módon megjelenik a filmben, még a történet végén a stáblista is ellentétes irányban halad.)
Jelenet a Longlegs – A rém című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)
Hogy napjaink legjobb magyar rapperét, Gegét parafrazeáljam, Nicholas Cage-nek az elmúlt évtizedekben bőven megvolt a maga keresztje, ebben a filmben viszont szerencsére ez a fordított fajta jutott neki. Az Oscar-díjas színész számára Longlegs karaktere igazi csemege lehetett, szemmel láthatóan lubickol a sátánista őrült szerepében. Cage-et csaknem a felismerhetetlenségig elmaszkírozták, hosszú, koszos, ápolatlan szőke hajával és hófehér, sápadt bőrével valóban olyan kísérteties, hogy
képtelenség hosszú ideig kibírni a látványát,
játékával pedig ennél is súlyosabb, infantilis gonoszságot vitt ebbe a karakterbe. Már csak emiatt is valószínűleg hosszú ideig fognak beszélni erről a filmről. Nem mellesleg pedig örülhetünk, hogy Cage-et az Álmaid hőse után meglepően rövid időn belül láthattuk egy újabb, felejthetetlen szerepben.
Szintén nem vall kudarcot főszereplőként Maika Monroe, aki meggyőzően és hitelesen alakítja a bizonytalan, szorongó és kissé különc nyomozót. Karaktere bár túlzottan nagy fejlődésen nem megy keresztül a történet során, szapora légzésével, riadt tekintetével és remegő hangjával nagyszerűen jeleníti meg zavarodott lelkiállapotát, azt, hogy a pánik bármikor eluralkodhat a főhősön.
Az elmúlt évtized horrorreneszánszának újabb látványos példája lett a Longlegs, ez kétségtelen. És bár talán nem ér fel a megújuláshoz köthető legnagyobbakhoz, például Ari Aster Örökségéhez vagy Robert Eggers A boszorkányához, de mindenképpen remekműnek számít, és „nem ördögtől való” egy lapon említeni velük. Ha sikerül áttörnie az üvegplafont, és eljutnia a horrorfanokon túl a szélesebb közönséghez, minden potenciál megvan benne, hogy klasszikussá váljon, hiszen két műfajban is magas szinten teljesít: rejtélyes, feszült, nyomozós thriller és minden idegszálunkat felborzoló horror egy csomagban.
Longlegs – A rém
amerikai horror, thriller, 2024, 101 perc, +16
Rendezte: Oz Perkins
Forgatókönyv: Oz Perkins
Bemutató: augusztus 1.
Forgalmazó: ADS Service
Fejléckép: Jelenet a Longlegs – A rém című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)
hírlevél
