A 72. Berlinale nézőszámairól még nem tudunk beszámolni, hiszen a hivatalos program után még vasárnapig tartanak a közönségnapok. Ebben a négy napban végre 2 év után a publikumé lesznek a mozitermek, de ők is, akárcsak mi, újságírók a sajtóvetítéseken, csak minden második helyre ülhetnek, így 200 ezernél több néző biztosan nem várható. A legerősebb év a 2015-ös volt, 505.771 nézővel, tavaly az online fesztivált 60 ezren kísérték figyelemmel. De ha már a számoknál tartunk: az idén tíz filmes először kapott meghívást a versenyre, François Ozon és Hong Sang-soo hatodszor jöttek, Denis Côté negyedszer, Andreas Dresen, Urlich Seidel és Ursula Meier pedig másodjára mérettethettek meg a versenyprogramban. A Berlinale harmadik alkalommal állt Carlo Chatrian (művészeti vezető) és Mariette Rissenbeek (menedzser) irányítása alatt.
Carla Simón az Alcarràs c. film rendezője, a Legjobb filmnek járó Arany Medve-díjjal a 72. Berlinalén (Fotó/Forrás: Erich Weiss / Berlinale 2022)
Jómagam Carla Simón díjnyertes Alcarràs című filmjét nem láttam, a tartalmát elolvasva nem szólított meg a katalán család őszibarack-ültetvényéének elvesztése, és inkább egy másik szekció vetítésére mentem. Azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel a témával valaki Arany Medvét nyerhetne.
A film reflexió a mai mezőgazdaságról, és azt a fontos kérdést firtatja: kié a föld?
Aki jövedelmezőségtől függetlenül már több generáció óta megműveli, vagy azé, akinek van pénze a területet megvenni és rajta valami jövedelmezőbb iparágat létrehozni? Avagy meddig élhet együtt a hagyomány és a változás egy kicsi faluban? A zsűri elnöke, M. Night Shyamalan amerikai rendező, a színészek „rendkívüli teljesítményével” indokolta döntését, és hogy a film képes megmutatni „a családon belüli gyengédséget és vidámságot”. Carla Simón rendezőnek ez a második díja a Berlinalén, 2017-ben az egy árva kislányról szóló 1993 nyara című első játékfilmjéért elnyerte a Generation plus legjobb elsőfilmesnek járó díját, az Alcarràs pedig egyben az első katalán nyelvű film, amely megkapta az Arany Medvét.
Claire Denis, rendező, a 72. Berlinale Legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve-díjával (Fotó/Forrás: Piero Chiussi / Berlinale 2022)
A legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét a francia Claire Denis kapta meg Avec amour et acharnement (Szeretettel és elszántsággal) című filmjéért, a mexikói-bolíviai Natalia López Gallardo a zsűri különdíját kiérdemlő Ezüst Medve díjas alkotását, a Robe of Gemst viszont nem mulasztottam el. A filmben Mexikó vidéken három nő sorsa keresztezi egymást. Három sors találkozik a zűrzavar és az elhagyatottság világában, ahol minden kiszolgáltatottság és borzalom ellenére él még a szerencsétlenség ellen lázadó emberi lélek.
A töredezett narratíva és a széttördelt jelenetek nem segítenek ugyan a történet megértésében, viszont jól kiemelik a férfiak agresszivitásának pusztító erejét.
A válás kellős közepén Isabel (Nailea Norvind) vidéken telepszik le, ahol megtudja, hogy házvezetőnőjének, Maríának (Antonia Olivares) eltűnt a nővére. Amikor Isabel felajánlja a segítségét, a két nő között kimondatlan szövetség születik az eltűnt testvér megtalálására. Eközben Roberta (Aida Roa), a helyi rendőrparancsnok abban reménykedik, hogy lázadásával kimentheti fiát a bűnözői alvilágból. Ez a film is egy újabb színfolt tehát az idei fesztivál hétköznapi női hősök sorozatból.
Natalia López Gallardo, rendező, a 72. Berlinale Ezüst Medve-díjával (Fotó/Forrás: Erich Weiss / Berlinale 2022)
Ezt a sorozatot folytatja a Drii Winter című, svájci havasokban, svájci német nyelven játszódó film is, ami a zsűri dicséretét érdemelte ki, méltón. Anna és Marco egy távoli faluban élnek a svájci Alpokban. A robusztus Marco az alföldről származik, és szerelme, Anna miatt költözik a hegyi faluba. A pár szerelmét próbára teszi, amikor egy agydaganat következtében Marco elveszíti a kontrollt saját maga és tettei fölött. Ez nemcsak Annának, hanem a faluközösségnek is megnehezíti a vele való együttélést, hiszen itt évszázadok óta ugyanazok az írott és íratlan törvények működnek. Bár Marco viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb, és sokszor nagyon kínos, Anna megpróbálja tartani magát, és elkíséri a férfit egészen az utolsó útjára.
Szerintem nagyon szerethető volt az idei fesztivál, és minden abnormalitása ellenére, a filmeket és méretét tekintve is, ez volt az eddigi legemberibb Berlinale, amin valaha voltam.
Elmaradtak a nagy felhajtások, így a velük járó idegbaj is. Soha nem voltak ennyire türelmesek a nézők egymással, a biztonsági személyzet pedig soha nem volt ilyen kedves és emberséges, mint most. Általában ölni szoktuk egymást a jegyekért, bejutásért és a helyekért. Most az online térnek és a helyre szóló jegyeknek hála, ennek nyoma sem volt. Mindenki érezte, hogy milyen fantasztikus dolog újra hatalmas vásznakon filmeket nézni, ráadásul világpremiereket, és másokkal együtt sírni a maszk alatt, vagy együtt megtapsolni egy jól sikerült jelenetet, mondatot vagy szituációt. Röviden: felszabadító volt újra érezni, ahogyan több száz embernek egyszerre akadt el a lélegzete.
A hogyan tovább azonban kérdés marad a fesztivál számára, ha a nagy amerikai produkciók elmaradnak. Ez ugyanis automatikusan a nézőszám és a presztízs csökkenéséhez fog vezetni. A Berlinalénak azonban eddig sem az egója, hanem sokkal inkább a sokszínűsége volt a fontos, ez volt benne a vonzó. Ahogy a városban még mindig uralkodik a 2000-es évek elején ráaggasztott „szegény, de szexi” flair, miért ne lehetne a fesztivál is az?
Fejléckép: María Zamora producer és Carla Simón rendező az Alcarràs c. film alkotói, a Legjobb filmnek járó Arany Medve-díjjal a 72. Berlinalén (fotó/forrás: Eric Weiss / Berlinale 2022)
hírlevél
