Az elmúlt bő egy évtizedeben alapvetéssé vált, hogy egy igényes horrorfilm már nem csupán arról szól, hogy a frászt hozza a nézőkre: az újhullámos, fiatal rendezők ehelyett arra használják a zsáner eszközeit, hogy megmutassák,
a borzongás és a rémület valójában nagyon is hétköznapi, mindenki által átélhető érzés,
amelyért nem természetfeletti lények, hanem a traumáink felelősek. Ki ne értene egyet azzal, hogy amikor szembesülnünk kell az élettel együtt járó nehézségekkel – gyász, identitásválság, magány, halálfélelem stb. –, az élmény olyan elemi erővel képes eluralkodni rajtunk, hogy nem csupán belső világunk, de a külvilág is hozzátorzul? Ilyenkor a belül növekvő szorongás kívülről is fojtogat, a környezetünk pedig ellenségessé, rideggé, idegenné, kiismerhetetlenné változik, éppúgy, mint egy horrorfilmben.
Ennek a felismerésnek köszönhetően az elmúlt időszakban számtalan, a korábbi, a puszta ijesztgetésen túllépni képtelen horrorfilmeknél jócskán komplexebb alkotás készült el – erről hosszabb cikkben is írtunk. Ebbe a trendbe illeszkedik be Jane Schoenbrun I Saw the TV Glow című, legújabb filmje, amely a modern amerikai filmgyártás legizgalmasabb stúdiója, az A24 égisze alatt készült el, és rögtön bejelentkezett a kultfilmes státuszért – és a niche közönség körében minden esélye meg is van, hogy valóban azzá váljon. Meglehet, nem tökéletes alkotás, de rendkívül újszerűen, csodás vizuális narratívával, egy átélhető allegóriába csomagolva beszél az Y generáció identitáskérdéseiről.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
A film fókuszában egy szótlan, visszahúzódó, hetedikes fiú, Owen (Ian Foreman) áll, aki egy nap az iskolában megismerkedik a nála néhány évvel idősebb, ugyancsak különc és cinikus lánnyal, Maddyvel (Brigette Lundy-Paine). A két gyerekben látszólag semmi közös nincs, leszámítva, hogy mindketten kívülállók, ezért mégiscsak kialakul köztük valamiféle szimpátia. Maddy megszállottja egy furcsa, The Pink Opaque című sorozatnak, amely bár gyerekcsatornán megy, csak késő este vetítik, mert túl ijesztő. Owen ezért egy este átszökik hozzá, hogy közösen nézzenek meg egy epizódot, szülei ugyanis otthon nem engedik nézni, hiszen olyankor már ágyban a helye.
Amikor a fiú először szembesül a sorozat furcsa, szürreális, szinte horrorisztikus képi világával, nem retten meg, sőt az élmény megdelejezi.
Két évvel később Owen (tinédzserként már Justice Smith alakítja) változatlanul nem találja a helyét, édesanyja halálos beteg, szigorú apja pedig továbbra sem engedi neki nézni a sorozatot, mondván, „az lányoknak szól”. Újra felkeresi Maddyt, aki ezért az iskolában videókazettákat hagy neki az előző heti epizódokról. Owen szinte lélegzetvisszafojtva, a sorozat mitológiájában egyre mélyebbre süllyedve nézi a végtelenségig ezeket a VHS-eket a sötét szobájában. Mindketten a The Pink Opaque világába menekülnek. Ám amikor egy nap Maddy azt javasolja a fiúnak, hogy szökjenek el közösen, hiszen nyilvánvalóan nem bírnak a városban élni tovább, Owennek nincs mersze elhagyni a családját. Maddy nem sokkal később nyomtalanul eltűnik, éppen aznap, amikor az évadzáró epizód után törlik a sorozatot. Senki sem tudja, hová ment, mindössze egy lángoló tévét találnak a házuknál. Nyolc évvel később Owen még mindig az apjával él, és egy helyi moziban dolgozik, amikor váratlanul felbukkan Maddy, és furcsa hírekkel keresi fel: azt állítja, az elmúlt éveket a sorozat világában töltötte, és a fiút is magával kell vinnie.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
A film metanarratív jellege azáltal válik könnyen átélhetővé és érthetővé, hogy a történeten belül kreált sorozat, a The Pink Opaque éppúgy erős lábazaton áll, mint az alaptörténet. A fiktív széria két tinédzser lányról szól, akik valamiféle telepatikus kapcsolatban állnak egymással, és együtt küzdenek a Holdon lakozó főgonosz, Mr. Melankólia ellen, aki minden epizódban újabb és újabb szörnyeket küld a legyőzésükre. A gyermetegül megírt és szándékosan flúgos karakterekkel dolgozó sorozatot ugyanakkor ellensúlyozza a horrorisztikus képi világa, amely olyan, a valóságban is ismert műsorokat juttathat eszünkbe, mint a Buffy, a vámpírok réme vagy akár a Power Rangers – igazán jónak nem lehetne ugyan nevezni őket, arra azonban mégis alkalmasak voltak, hogy a gyerekek és tinédzserek az epizódok idejére valaki másnak, valami többnek érezhessék magukat.
Az I Saw the TV Glow pontosan erre a kollektív élményre épít. Meglehet, a film amerikai tinédzserekről szól, de Magyarországról nézve éppúgy átélhető, hiszen
a rendszerváltás környékén született generáció identitását már alapjában határozta meg a televízióból áradó nyugati popkultúra,
amelynek talán leglényegibb alapvetése, hogy bármikor, bárhogyan változtathatjuk a saját identitásunkat. Erről az analóg világ pixeleibe zárt generáció útkereséséről és médiamegszállottságáról szól alapvetően a történet, azokról, akik nem találva a helyüket a társadalomban, a képernyőn keresztül leltek új „otthonra”.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
A metajelleg ellenére mégsem kritikus alkotásról van szó, sőt némi nosztalgia is felfedezhető benne. A rendező nem a médiára terheli ugyanis a felelősséget, hanem az egyénre: Owen történetén keresztül ugyanis mintha arra világítana rá,
nem azzal van a baj, ha valaki mássá akarunk lenni, hanem az, ha felismerjük ezt, és mégsem merünk változtatni.
Maddy a filmben ugyanis azt állítja, az élet, amit Owennel élnek, egy hazug, valótlan világ, a sorozatbéli főgonosz ármánya, és valójában ők ketten a The Pink Opaque főszereplői, akiket Mr. Melankólia a föld alá temetett, és valódi énjük ott fuldoklik, a televíziós világban. A fiú azonban ezúttal sem meri vállalni a kockázatot, hogy önmagát, egy igazabb személyiségét válassza, és elmenekül a probléma elől. A film végül egy hátborzongató tizenöt perccel zárul, amelyben a rendező rámutat: aki önmagával szemben nem őszinte, örökké magányos és menthetetlen marad.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
Owen személyes története egyfajta tanmeseként is felfogható a szexuális identitás kereséséről, vagy jobban mondva, felvállalásáról, erre számtalan nyílt és rejtett utalás is történik a filmben – például a rózsaszín-lila-kék színek szinte állandó jelenléte –, és az sem mellékes tény, hogy a rendező maga is transznemű. Jane Schoenbrun ugyanakkor valószínűleg maga is tisztában van azzal, manapság milyen nehéz erről a kérdésről úgy beszélni, hogy azzal ne háborítsa fel a közönség lényegében ötven százalékát, akik csak legyintenek: „Már megint egy érzékenyítő film!”
Az I Saw the TV Glow ugyanis ügyesen elkerüli a témához tapadt narratívákat és közhelyeket,
ezt jelzi az is, hogy nem szociális drámát, hanem a sci-fi eszközeit is használó pszichológiai horrort készített. Hiányzik belőle a didaktikus tanítószándék, a rendező nem „fentről lefelé” beszél a nézőkhöz, hanem partnerként kezeli őket, teret ad a befogadásnak, és nem redukálja a mondanivalóját kizárólag erre az egyetlen olvasatra. Éppen ezért nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha valaki kevésbé fogékony a témára, az elejtett félmondatok burkolt jelzéseire vagy a kompozíciókba rejtett apró, de folyton visszatérő motívumokra, talán észre sem veszi, hogy egy a transzneműségről is szóló filmet látott.
Az I Saw the TV Glow sajátos atmoszféráját mindössze egyetlen dolog töri meg, ez pedig a forgatókönyv itt-ott jól érzékelhető gyengesége. Mivel egy melankolikus-kísérteties történetről van szó, a cselekmény épp olyan lassan halad előre, ahogy egy alvajáró botorkál a vaksötétben. A filmnek alapvetően jól áll a lassú tempó, ahogy a jelentőségteljes csendek és (el)hallgatások is, egy ponton túl azonban ezek a megoldások már nem képesek megfelelő feszültséget teremteni, a történet vontatottá, hovatovább mesterkéltté válik.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
Owen karaktere sajnálatos módon nincs eléggé kidolgozva, a több mint másfél órás játékidő egésze alatt lényegében nem csinál mást, mint görnyedten áll, és gyámoltalanul néz maga elé, mígnem végül már eseményszámba megy, ha esetleg mond is valamit. Mint szimbolikus kép, persze nem rossz koncepció, hiszen Owen a film szerint ténylegesen alva jár az általunk ismert világban, egy idegen testbe zárva, de talán tartalmi és formai megfontolásból is jót tett volna a mű teljes egészének, ha időnként képes lett volna felvillantani valamit a személyiségéből, érzéseiből, vágyaiból. Ezért talán Justice Smith játéka is felelős, aki egy beszédes testtartáson és a motyogáson kívül vajmi kevés életet volt képes lehelni ebbe az egyébként is steril karakterbe.
Brigette Lundy-Paine ennél szerencsésebb helyzetben volt. Bár Maddy szintén nem egy mintaszerűen kidolgozott karakter, de azért valósághűbb személyiség, több attribútuma is van annál, mint hogy szótlanul szorong. A fiatal színésznő pedig nagyjából éppen annyi érzelmet tudott belevinni játékába, amennyit a forgatókönyv lehetővé tett számára.
Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
Mindent egybe vetve az I Saw the TV Glow izgalmas kísérleti film, amely elsősorban egy hangulatot próbál megragadni, nem a szavak, hanem a vizualitás szintjén. Jól körülírható témáról beszél, de kellően absztrakt módon ahhoz, hogy teret hagyjon a szabad befogadásnak is. Különleges képi megoldásaival, lassan csordogáló cselekményvezetésével olyan, akár Gogol híres elbeszélésének kísérteties festménye: látszólag mozdulatlan, észrevétlenül azonban mégis életre kel, és megragad minket, hogy tovább kísértsen – nem annyira az álmaink mezején, sokkal inkább a hétköznapjainkban.
Fejléckép: Jelenet az I Saw the TV Glow című filmből (Fotó/Forrás: A24)
hírlevél
