Nem is tudom, mi okozott nagyobb meglepetést, amikor megnéztem a Bajor Állami Opera Elektra-előadását, hogy szinte véletlenül sikerült belefutni az intézmény egy kultikussá vált produkciójába, vagy hogy csaknem huszonhét évvel a bemutató után még mindig milyen elemi erővel hat Herbert Wernicke 1997-es rendezése. A müncheni intézményben kevés hasonlóan régi előadást tartanak műsoron, persze akad néhány legendás produkció, August Everding Varázsfuvolája vagy Otto Schenk Bohémélete még jócskán a 20. században készült, többségében azonban az elmúlt néhány év bemutatóit találjuk a repertoáron. A tragikusan rövid életű, ám meghatározó jelentőségű német rendező végtelenül egyszerű eszköztárat felhasználó produkciója azonban ma is megszólítja a hallgatóságot, ráadásul abban a kiváló zenei megvalósításban, mint amit az idén hallhattunk, rendkívül komplex operaélményt jelentett.
Wernicke rendezése egyszerű formákkal és színekkel operál, fekete (Elektra), fehér (Krüszothemisz), piros (Klütaimnésztra) jelképezi a három főszereplő nőalakot, ezenkívül legfeljebb a színpadi világításban jelennek meg más árnyalatok. A szintén a rendező által tervezett díszlet legdominánsabb eleme egy óriási, négyszögletű, fekete objektum, ami képes az egész színpadot eltakarni, míg ha rézsútosan elfordul, láthatóvá válik a mögötte húzódó tér. Ez a kibillenés már önmagában magára vonzza a figyelmet, hiszen
egy hatalmas tömeget láthatunk, rendkívül instabil helyzetben, szinte hihetetlen, hogy nem zuhan rá az alatta állókra.
Elektra számára egy kis fekete tér található a függöny síkja előtt, amelyet csak nagy ritkán képes elhagyni, ugyanígy a többi szereplő is csak néhány alkalommal képes behatolni a nőt övező reflektorcsóvába. A harmadik – és egyben utolsó – fontos díszletelem egy szinte a végtelenbe vezető lépcső, az uralkodás szimbóluma, erről száll alá Klütaimnésztra, és ezen emelkedik fel a darab végén Oresztész.
Jelenet az Elektrából (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A produkcióban hangsúlyos szerep jut a teátralitásnak, ennek legfeltűnőbb eleme a királyi palást, amely nem csupán általánosságban színházi függönyként jelenik meg, hanem kifejezetten a Bajor Állami Operában láthatónak mintáját mutatja. Hangsúlyozottan jelmezt viselnek a férfi mellékszereplők, Oresztész viszont kívülállóként, az egyik proszcénium páholyból érkezik. A rendező egyértelműen felhívja a figyelmet, hogy nézzük az eseményeket, ahogyan emberi érzések, archetípusok csapnak össze, vegytiszta formában – mintha laboratóriumban figyelnénk az elemek egymásra gyakorolt hatását. És persze színházszerű az is, ahogyan a főszereplők viselkednek egymással, játszanak egymás előtt, befolyásolni próbálják egymást. Izgalmas látni, hogy habár Wernicke elemi lényegére csupaszítja le a szituációkat és a karaktereket, a figurák nem lesznek sematikusak, amiben persze óriási szerep jut az azokat élettel megtöltő, három egészen kiváló művésznőnek.
Jelena Pankratova már a bécsi Árnyék nélküli asszonyban is bizonyította, hogy drámai szopránjával szinte bármire képes, hangja ezúttal is lenyűgöző erővel és teltséggel szólt. Meglepő volt azonban hallani, hogy emellett milyen finom, már-már lírai pillanatokat is tudott szerezni, így alakítása is izgalmasabb, összetettebb volt, mint a másik Strauss-szerepben.
Vida Miknevičiūtė Krüszothemiszként is egyértelművé tette, hogy hangfaja legragyogóbb képviselői között tarthatjuk számon.
Üde, könnyedén szárnyaló szopránja nagy erővel és teherbírással rendelkezik, emellett különösen finom színezete egyszerre mutatja meg a mitikus figurák méltóságát és az emberi alakok esendőségét – nem véletlen, hogy a két vonást egyesítő karakterek igazán jól állnak neki. Violeta Urmanáról akkor se tudja levenni a szemét az ember, ha éppen csak megjelenik a színpadon, figyelemre méltó, hogy oly sok erős karakter után az énekesnő milyen sebezhetően formálta meg Klütaimnésztrát. Alakításában a királyné mintha valóban egykori díva lenne, aki már csak árnyéka önmagának, hatalmas hangja ellenére is érzékenyen tudta ábrázolni a nő törékenységét, hanyatlását. Az előadásban megjelenő végletes érzelmek, szélsőséges karakterek között a valódi emberi dráma, a finomabb lelki történések az ő és Elektra közös jelenetében mentek végbe. Nagy öröm volt látni, hogy a három csodálatos énekesnőhöz Oresztészként Szemerédy Károly csatlakozott, aki méltó partnernek bizonyult:
erős, de szépen zengő baritonjával, karakteres színpadi jelenlétével tökéletesen betöltötte azt a helyet, ami ebben a női drámában az egyetlen férfi főszereplő rendelkezésére áll.
Érzésem szerint az énekes kissé érces hangszínéhez a német repertoár illik a legjobban, ahogyan az utóbbi időben kiváló Wagner-produkcióival, illetve ezúttal is bizonyította.
Violeta Urmana mint Klütaimnésztra (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Ha az eddig leírtak azt sejtették, hogy kivételes színvonalú, magával ragadó erejű előadásnak lehettünk tanúi, az olvasó nem is téved, ám nem esett még szó arról a komponensről, ami minden eddiginél nagyobb szerepet játszott a produkció nem mindennapi értékében. Ez pedig a Bajor Állami Opera Zenekarának és az intézmény főzeneigazgatójának, az előadást vezénylő Vlagyimir Jurovszkijnak művészi teljesítménye volt. Az Elektrát a legtöbb helyen úgy interpretálják, mintha magában álló tünemény lenne, aminek semmi köze akár a zeneszerző, akár a korszak más műveihez, afféle vad és öntörvényű zeneként, amely teljesen egyedi módon fejezi ki a lehető legszélsőségesebb emberi érzelmeket. Ezúttal azonban nem így történt, Jurovszkij olyan új színeit mutatta meg a műnek, mintha még sose hallottuk volna azt a maga valójában.
Az első jelenetekben szecessziós futamok bukkantak fel, amelyek mintha a Salomét visszhangoznák,
de gondoltuk-e valaha, hogy Elektra extáziszenéje a mű végén már A rózsalovagot előlegezi?
A darabon végigvonuló Agamemnón-motívum első megszólalásánál nem is tudtunk nem arra gondolni, hogy ez a hangszerelés és mitikus karakter a szerző egy másik, a színen meg nem jelenő apafiguráját is jellemzi majd, Az árnyék nélküli asszonyban. Helyenként a Strauss-dalok világa is felbukkan, ahogy számos más szerzőre is asszociálhatunk: természetesen Wagnerre, de ott van Mahler, sőt Bartók is, nem direkt módon megidézve, hanem mintha ugyanazok a zenei gondolatok foglalkoztatták volna a komponistákat, csak ki így, ki úgy vitte tovább őket. Bámulatos élmény volt, ahogy a mű újabb és újabb arcait, színeit mutatta meg a karmester és a zenészek bravúros muzsikálása során. Nem csupán legfelső kategóriás interpretációt hallhattunk tőlük, de nem túlzás produkciójukra a revelatív jelzőt használni.
Ismerjük valójában Richard Strauss Elektráját? – merülhetett fel a kérdés, miközben ezt a különösen izgalmas előadást hallgattuk. A művet, amely szélsőségesebben mutatja meg a gyűlöletet, a bosszúvágyat, a kétségbeesést, mint talán bármilyen más opera, de ha odafigyelünk rá, megláthatjuk, mégis mennyire emberi módon, a lélek összetettségét figyelembe véve mutatja meg mindezt a szerző, ehhez mérten komplex zenei világgal. Bár jó Elektra-előadásokban szerencsére itthon sem volt hiány, mégis óriási örömet okozott a Bajor Állami Opera egészen kiváló produkciója.
Fejléckép: Jelenet az Elektrából (fotó/forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
hírlevél
