Különös, hogy a Puccini-operák közül mintha A Nyugat lánya ritkábban kerülne színre, mint más, rendkívüli népszerűségnek örvendő darabok. Bár a szólamok nagy terhet rónak az előadókra, ez nem egyedülálló, gondoljunk csak például a Turandotra, amely mégis sokkal gyakrabban látható. A kérdés természetesen már sokakban felmerült, gyanakodhatunk akár a történetre is, az opera világa sokkal durvább, kevésbé idealizált, mint a szerző más műveié – még leginkább A köpenyhez hasonlíthatnánk, ám az jóval koncentráltabb, és ott ha reménytelenül is, de a szereplők egy bizonyos pontig hisznek abban, hogy a világ nem teljesen megátalkodott hely. A Nyugat lányában hiába mondja el a legtöbb férfiszereplő, hogy Minnie egyszer igent mond nekik, valahogy érezzük, hogy ebben maguk sem hisznek, csak afféle álomról van szó, amely segít az életet elviselhetőbbé tenni. Hasonlóképpen az első felvonásban, mikor az aranyásók összefognak, hogy honvágytól szenvedő társukat hazaküldjék, vagy amikor a leveleiket olvassák,
mintha magukat is emlékeztetniük kellene, hogy létezik egy otthonnak nevezett hely, és azok az emberek, akik valaha a legközelebb álltak hozzájuk, nem pusztán a fantáziájuk szüleményei.
Hasonlóan áll a helyzet a főszereplőkkel, Minnie szinte álomból ébred rá, hogy sok évnyi, szinte apácai életmódja után rátalálhat a szerelem, Dick Johnson természetesnek veszi, hogy a bandita élete csak nyomorúság lehet.
Különös módon épp ez a sötét, ám végtelenül emberi történet az egyetlen a „komoly” Puccini-operák közül, amely happy enddel végződik, bár végigjárjuk a komponista figuráinak tipikus útját a kiábrándulás és az élet kegyetlenségére való ráismerés fázisain keresztül (még ha ezúttal nem is az illúziók vesznek el, hanem a rossz sejtések igazolódnak be),
ebben a műben létezik valami a szimbolikusan vett halál után: a rablóvezér a megváltó szerelem által feloldozást nyerhet
(közismert tény, hogy Puccinire mennyire hatottak Wagner-művei) – ezáltal pedig a vágyott haza fogalma is elemelkedik a földi léttől. Ha ebben az értelemben nézzük, a darab mindjárt nem olyan nyomasztó, nem is kevésbé katartikus, mint a szerző más művei, hiszen épp azt tapasztalhatjuk meg, hogy mégsem reménytelen az élet, mégsem vet mindennek véget a halál könyörtelensége, hanem a szeretet, a kitartás, az elszántság és az emberi nagyság képes győzedelmeskedni.
Jelenet A Nyugat lányából, középen Grigory Shkapura mint Jake Wallace (Fotó/Forrás: Martin Sigmund / Berlini Állami Opera)
Lydia Steier rendezésének egyik fő motívuma a kegyetlenség, amelyet úgy érzékeltet, hogy folyton akasztásokat látunk a színpadon, a másik pedig a hiú ábrándok világa. Ennek megfelelően az alkotó a darab amerikai helyszínéből kiindulva a szórakoztatóipar és a hollywoodi filmek giccskészletéből válogatott, különösen hangsúlyos ez Jake Wallace megjelenésekor, aki egy óriási világító szívben száll alá, afféle Elvis-imitátorként. Ezzel a rendező rámutat, milyen hiábavaló az aranyásók sóvárgása otthonuk után, ám egyszersmind agyonvágja a jelenetet: nemcsak az értékek válnak illúzióvá, de az utánuk való vágyakozás is hiteltelen lesz. Ettől eltekintve a miliő illik a darabhoz (David Zinn tervezte a díszletet és a jelmezeket), a sok szereplőt felvonultató részek pedig átláthatóak. Ám rendre megesik, hogy az elrendezés és a környezet nem teszi lehetővé, hogy a szereplők egy-egy eseményre kellően spontánnak ható módon, gördülékenyen reagáljanak – hogy csak egy példát hozzunk, mikor a második felvonás végén a kártyában vesztő Jack Rance ki akar rohanni Minnie szobájából, a bútorok ezt egyszerűen lehetetlenné teszik, ráadásul korábban ledobott kabátját se tudja csak úgy felkapni.
Nagy kár, mert épp ezek a részletek jelentenék egy rendezés technikai szintjét, aminek minden koncepciót meg kellene előznie.
Az előadás legnagyobb értékét a szereplők, különösen Anja Kampe megrázóan felemelő alakítása jelentette. Az énekesnő különös jelenség, hiszen semmiképpen nem mondhatnánk, hogy fölényesen birtokolja a szólamot, annak magas hangjai gyakran erőfeszítésébe kerültek, és élessé váltak. A neves szoprán mostanában egyértelműen a súlyosabb, drámai szerepek irányába mozdult el (Brünnhildeként és Ortrudként is hallottuk nemrég, míg Minnie-t nemcsak a jelen produkció három évvel ezelőtti premierjén, de a Bajor Állami Opera előadásában is énekelte, amelyet közvetítésben a magyar közönség is hallhatott). Talán vokális értelemben már nincs is feltétlenül a csúcson, habár az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy A Nyugat lányában Puccini számos előkészítetlen, szélsőséges magasságot valamilyen érzelmi vihar kifejezésére írt a szólamba, ezeknél tehát nem annyira a szép hang, mintsem a drámai kifejezőerő az elsődleges követelmény.
Anja Kampe mint Minnie (Fotó/Forrás: Martin Sigmund / Berlini Állami Opera)
Abban pedig nem volt hiány: kevés olyan első vonalbeli szopránt tudnék még említeni, aki ilyen hihetetlen érzékenységgel, empátiával, humánummal és pszichológiai mélységgel formálná meg a karaktereit. Anja Kampe ebben a „realista” Puccini-operában is minden klisétől mentes, szívbemarkolóan valós nőalakot formált meg, komplex előtörténettel és érzelmi háttérrel. Minnie-je már sokat megélt, és a darab kezdetére elfogadta, ami neki jutott. Igyekezett a legtöbbet kihozni a helyzetből, a közösség motorjaként, az aranyásók pótanyjaként áll helyt a vadnyugati kisközösségben, ugyanakkor erős kézzel maga is kiveszi a részét a rend fenntartásában. Ebbe a megállapodottnak hitt élethelyzetbe robban be a szerelem, hogy teljesen felforgassa a nő életét.
Ráébred, hogy mégsem dőlt el még minden, hogy amiről rég lemondott, valósággá válhat, a közösségi feloldódás helyett neki is kijuthat a magánéleti boldogságból.
Látjuk őt szinte kislányként válogatni a ruháit, amikor a randevúra készülődik, és a Dick Johnsonnal való, második felvonásbeli találkozását is annyira kedves esendőség itatja át, hogy a nézőnek elfacsarodik a szíve. De ne higgyük, hogy hirtelen feltámadt érzései vagy a csalódás, amikor rájön a férfi igazi kilétére, gyengévé teszik. Igazából a darab egész kimenetele az újra feltámadt reményből és szerelemvágyból következik, gyönyörű szépen megmutatva, milyen belső erő lakozik ebben a fantasztikus nőben, és mire lehet képes az ember, ha teljes szívével elköteleződik valami mellett.
Az előadás két férfi főszereplője tisztességgel hozzátette a magáét ahhoz, hogy a karakterek közötti dinamika működjön. A Dick Johnsont éneklő Brandon Jovanovichról nem igazán lehet rosszat mondani, színpadi kiállása megfelelő volt, hangja kellemes és kellő vivőerővel rendelkezik, bizonyos erőltetettebb magasságoktól eltekintve igényesen is énekelt. Közben pedig érezzük, hogy valami még kellene, amitől átélhetőbbé válik a személyes sors tragikuma, amitől megérthetjük, miért épp ez a férfi nyeri el a csodálatos főszereplőnő szívét. Ellenlábasaként a produkció premierjén egykor éneklő, most azonban a széria utolsó előadását beugrással teljesítő Michael Volle hálátlan feladatot kapott, a rendező mintha elfeledkezett volna a sheriffről. Így a kiváló baritonnak ezúttal inkább a tisztességes mellékszerep jutott, még ha emberközeli és közhelyektől mentes alakítása ezúttal is kitöltötte a rendelkezésére álló kereteket.
Michael Volle mint Jack Rance, Stefan Rügamer mint Nick (Fotó/Forrás: Martin Sigmund / Berlini Állami Opera)
A további közreműködők közül ki kell emelni a Nicket alakító Stephan Rügamert, aki nem csupán rendkívül esendően formálta meg a női ruhát viselő, így Minnie védelme alatt álló figurát, de az is nagy élményt jelentett, amilyen érzékenységgel figyelemmel kísérte a nő sorsát. Mennyi finom gesztus árulkodott arról, hogy a karakter milyen jól átlátta, min megy keresztül főnöke, és milyen tapintatosan próbált segíteni neki! Ashby szerepében Jan Martiník tűnt ki tekintélyt parancsoló hangjával, de szépen énekelt a Jake Wallace-t megformáló Grigory Shkapura is, kellőképpen nosztalgikus érzéseket volt képes felkelteni dalával. A Staatskapelle Berlint és a Berlini Állami Opera Férfikarát Simone Young vezényelte. Bár az első felvonás tömegjelenetein némi fésületlenséget véltem felfedezni, a további részekben az áradó dallamok gazdagon hullámzottak, és a hömpölygő muzsika teljes szépségében bontakozhatott ki a kiváló karmester keze alatt (akinek érdemeit nemrég maga Kurtág György is méltatta).
Mintha már elszoktunk volna attól, hogy az operákban emberi karakterek történetével, érzéseivel szembesülünk, a művekkel való gyakori találkozás, a külsőségekre koncentráló színrevitelek, sőt a műfaj eszköztárának klisévé merevedése is azt eredményezi, hogy a néző nehezebben képes a mű mélyére hatolni, és meglátni:
nem csupán szép dallamok szólalnak meg egy lényegtelen cselekmény ürügyén, hanem emberek közötti drámai történéseket igyekszik eljuttatni hozzánk a zene.
Nemrég a müncheni Tosca-közvetítés szünetében a rendező, Mundurczó Kornél azt nyilatkozta: már csak legyintünk a darab második felvonásának végén, pontosan tudjuk, hogy a címszereplő megöli Scarpiát, és ez a legkevésbé sem hat ránk egy valódi gyilkosság erejével – ő pedig azon tűnődött, hogyan lehetne visszaadni a jelenet nyers brutalitását. A Nyugat lánya esetében talán egyszerűbb a helyzet, bár a dallamok itt is könnyen elterelik a figyelmünket minden másról, a szokatlan történet és karakterek képesek kizökkenteni minket a megszokásból, és fel tudják hívni a figyelmet a valódi emberi tartalmakra. Főleg, ha olyan kiváló előadók tolmácsolják azokat, mint a berlini előadás esetében történt.
Fejléckép: Jan Martiník mint Ashby, Michael Volle mint Jack Rance, a háttérben Anja Kampe mint Minnie (fotó/forrás: Martin Sigmund / Berlini Állami Opera)
hírlevél
