Hogyan jelent meg életedben a zene, és mikor jöttél rá, hogy komolyabban szeretnél vele foglalkozni?
Egész életemben körülvett a zene. Édesapám ütőhangszeres, habár nem klasszikus stílust játszik, de korán megismertette velem a komolyzenét is. Volt otthon egy lemezünk, a Bajazzók Pavarottival, és állandóan azt hallgattam. Már pici koromtól tanultam dobolni édesapámtól, három-négy évesen elég vagányan nyomtam a dobszólókat. (nevet) Jártam zeneóvodába is, öt-hat évesen pedig elkezdtem zongorázni tanulni, amit aztán tizenegy éven át folytattam. Zongora szakra mentem a debreceni konziba, majd felvettem mellé a zeneszerzés szakot, és másfél évig azt is tanultam. Kedves tanárnőm, Végh Mónika hallotta meg a hangomat a kórusban, és ő mondta, hogy szólistának kellene mennem. Felkerestem Bódi Marianna tanárnőt, aki meghallgatott, nála kezdtem énekelni tanulni, az érettségi évében. A konziban még elvégeztem egy plusz szakmai évet, aztán feljöttem a Zeneakadémiára, Fried Péterhez tanulni.
Miért épp zongorázni kezdtél, és miért lett mégis fontosabb az ének?
Persze a zongora a legalapvetőbb hangszer, de teljesen beleszerettem. Valahogy azonban mégsem motivált annyira, mint később az ének, lusta voltam hozzá. Az éneklés számomra sokkal átfogóbb tevékenység, például nagyon meg kell ismerned hozzá a saját testedet, tudnod kell, mit szabad enned, innod. Fontos az elegendő alvás, nekem viszont kisgyerek koromtól kezdve voltak alvászavaros időszakaim, ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, utánajárni, hogy mi okozza.
Az énektanulás segít, hogy egészséges rendszert alakítsak ki az életemben, amire nagy szükségem volt, mert magamtól nem lennék ilyen típus, pedig a hang meghálálja a megfelelő bánásmódot.
Bár még mindig nem érzem, hogy ez teljes mértékben sikerült, de igyekszem.
Pedig amikor találkozóhelyet egyeztettünk, és kérdeztem, van-e kedvenc helyed, azt mondtad, nem vagy bulizós típus.
Egyáltalán nem, de ez nem is a bulikhoz kapcsolódott, soha nem járkáltam szórakozóhelyekre, hanem pár emberrel leültünk sörözni, beszélgettünk, verseket írtunk… Nagyon szerettem Debrecenben a Latinovits Kávézót, amikor csak szabadidőm volt, mindig ott ültem. Reggel hatra már odamentem nyitásra, sőt egyszer ott is aludtam.
Akárcsak régen az írók…
Pontosan olyan hely volt, oda jártak az Ady Gimnáziumból a drámatagozatosok, a Medgyessyből a képzőművészek, átjöttek a Csokonai Színházból a színészek. Imádtam ezt az életformát, sajnáltam, hogy Pesten nem alakult ki hasonló. De pont, amikor elkezdtem a Zeneakadémiát, fél év után jött a covid, következett az online oktatás, egy időre haza is költöztem. Úgyhogy egy kicsit hiányzott a társaság.
Papp Balázs az Opera bukaresti vendégjátékán, a Manon Lescaut-ban, Létay Kiss Gabriella mellett (Fotó/Forrás: Bukaresti Nemzeti Opera)
Amikor kiderült, hogy jó hangod van, rögtön tudtad, hogy énekes szeretnél lenni?
Az elég biztató volt, hogy a tanárnőm már az első alkalommal jó véleménnyel volt rólam, amikor még semmit nem tudtam a technikáról, és bátorított, hogy folytassam az éneklést. De nem voltam teljesen biztos a dologban, mert bár nagyon szeretem a klasszikus zenét, sokáig nem tudtam elképzelni magam ebben a közegben. Amikor zongoráztam, akkor is jazz-zongora szakon szerettem volna tanulni, a zeneszerzés is mint jazz-zeneszerzés vagy mint alkalmazott zeneszerzés érdekelt. Úgyhogy
a fő kérdés az volt, a klasszikus zenének akarom-e szentelni az életemet, és végül úgy döntöttem, hogy igen.
Bár, ha időnként lehet majd egy kicsit kirándulni, akkor nagyon szívesen teszem.
Ezek szerint a zeneszerzés komolyan érdekelt? Nem csak plusz adalékként vagy mintegy látókör-szélesítésként kezdtél bele?
Nem, azzal nagyon szerettem volna foglalkozni. Már négyéves koromban írogattam. Apukámtól kaptam egy három-négy oktávos kis szintetizátort, és mindig felvettük azokat a kis ötleteimet, amiket kitaláltam rajta. De volt egy olyan darabom is, ami pályázatot nyert: a szülővárosom, Berettyóújfalu felkért, hogy a múzeumról szóló kisfilm alá írjak kísérőzenét, azt díjazták, és el is hangzott a Magyar Rádió Márványtermében. Kicsit sajnálom, hogy a zeneszerzés most háttérbe szorult, de az utóbbi hónapokban a gyakorlások között, pihenésképpen megint odaültem néhányszor a zongorához, és készül valami.
Amikor elkezdtél énekelni tanulni, már igen korán színpadra is álltál, ha jól tudom, még Debrecenben.
Van egy színész-rendező barátom, aki meghívott a Páholy Ifjúsági Színházba, amikor volt egy musicalprojektjük. A párizsi Notre-Dame-ot adtuk elő. Érdekes feladat volt. Nagyon nehéz musicalt énekelni, legalábbis nekem klasszikus hangképzéssel az volt, amikor visszahallgattam, úgy éreztem, egy kicsit nehézkes az énekmódom a műfajhoz képest. De így is nagyon szerettem részt venni a produkcióban.
Alapvetően színházi ember vagyok, amikor rendezésben, színészként szerepelek, egyáltalán nincs bennem lámpaláz, csak jó értelemben vett várakozás.
Koncert előtt viszont sokkal nagyobb feszültséget érzek. Arra mindenképpen jó volt ez a pár előadás, hogy rájöjjek, erre vágyom, ezt akarom csinálni a további életemben.
Papp Balázs a Zeneakadémia Kodály 141 című koncertjén (Fotó/Forrás: Erdős Dénes / Zeneakadémia)
Ekkor kezdted meg a tanulmányaidat a Zeneakadémián, Fried Péternél. Miért éppen nála akartál tanulni?
Már Debrecenben mondta az énektanárnőm, hogy jó lenne, ha hozzá kerülnék. Úgy éreztük, jól tudnék vele dolgozni, és kiderült, hogy így is van. Mindenért nagyon-nagyon hálás vagyok neki.
Rám már a konziban azt mondták, olyan vagyok, mint a szilaj kiscsikó, akit meg kéne szelídíteni.
Ő ezt végig finoman, jó szándékkal és jó szívvel tette, nagy szeretettel bánt velem. Tudta kezelni a lelki kilengéseimet, akkor is, amikor a covid ideje alatt kialakult egy két-három éven át tartó, depresszív periódusom, és mindent elkezdtem megkérdőjelezni magam körül. Egy tanár nyilván elsősorban technikát tanít, de nagyon nem mindegy, hogyan teszi, és a tanár úr mindig nagyon figyelt rám, és egyénileg szabta rám az instrukcióit. Ő egy hihetetlenül érzékeny, jólelkű ember, és nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyi ideig megtűrt maga mellett. (nevet)
Rajta kívül milyen más fontos hatások, élmények értek a zeneakadémiai évek alatt?
Az opera szakon belekóstolhattunk a „nagybetűs” operajátszásba. Több 20. századi és kortárs operát állítottunk színpadra Almási-Tóth András vezetésével. Például a zeneszerző szakos hallgatók írtak egy művet, amit aztán félévkor előadtunk. Ez volt a Leona című produkció, ami nagyon érdekes tapasztalatot jelentett. Szerepeltem Martinů Mirandolina című darabjában is, ahol ráadásul be kellett ugranom, úgyhogy kiderült, néhány hét alatt is meg tudok tanulni egy szerepet. De minden színpadi produkció, amiben az Operaházban vagy a Zeneakadémián részt vehettem, segített túllépni az esetleges bizonytalanságaimon. A Nagyteremben például előadtuk Kodálytól a Székely fonót, de az Eiffel Műhelyházban nemrég bemutatott Valuska is nagyon sokat adott.
Megtisztelő volt Eötvös Péter egyetlen magyar nyelvű operájában szerepelni, különösen az, hogy elégedett volt velem a mester.
Fél évvel a bemutató előtt találkozhattunk vele, engem is meghallgatott, és azt mondta, tetszik neki, amit csinálok. Ez volt az egyik legnagyobb hatás az eddigi pályámon.
Papp Balázs a Leona című kortárs produkcióban, a Zeneakadémia operavizsgáján (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)
Hogyan kezdesz el foglalkozni egy szereppel, például ebben az esetben a Herceg segédjével? Mennyire vagy tudatos, illetve ösztönös típus?
Itt most azzal kezdtem a munkát, hogy elolvastam a Krasznahorkai-regényt. Egyébként azt tapasztaltam, hogy jobb, ha először csak megtanulom a hangokat, és próbálom nagyon lazán, magától értetődően elénekelni őket. Ha nagyon hamar elkezdem kielemezni a szólamot, elvész a természetesség a hangomból. Amúgy is agyalós típus vagyok, szóval bőven elég, ha utána kezdek el gondolkodni a részleteken.
A Zeneakadémia és az Opera mellett a Müpában is felléptél – például Donizetti Lucrezia Borgiájában, ahol szerintem sokan először hallhattunk téged.
Akkor még nagyon „kicsi” voltam, csak huszonegy éves. Először elég megszeppenten éreztem magam, hogy ennyi nagy énekes van körülöttem, de szerencsére nem ez volt az első operaszerepem, korábban már Gyöngyösi Levente Mester és Margaritájában is felléptem. És hát
pont azért szeretem az operai közeget, mert olyan befogadóak az emberek, már a próbákon nagyon felszabadultan éreztem magam.
Óriási élmény volt ott szerepelni, és az, hogy milyen jót beszélgethettem a tenor főszerepet éneklő Stefan Poppal.
Ezt a szerepet különdíjként kaptad a Simándy József Énekversenyen. Mennyire vagy versengő típus?
Sajnos nem, ez nagy hátrányom. Tudom, hogy még ki kell alakítanom magamban a versenyszellemet, mert ezek a megmérettetések manapság szükségesek az énekesi karrierhez. Az utóbbi hónapokban ezen sokat gondolkodtam, jövőre szeretnék több kisebb versenyen indulni, hogy tapasztalatot szerezzek.
Azt hiszem, arra is így tudom a legjobban tréningezni magam, hogy a koncertszínpadon felszabadultabb legyek.
Egy kicsit már megbarátkoztam a versenyek gondolatával, pedig inkább konfliktuskerülő típusnak érzem magam. Viszont ma talán a versenyeken keresztül ismerik meg a legjobban az embert, főleg úgy, hogy én a közösségi médiát egyáltalán nem használom, nem hirdetem a koncertjeimet.
Papp Balázs Nero szerepében, Monteverdi Poppea megkoronázása című operájában, az Eiffel Műhelyházban (Fotó/Forrás: Posztós János / Magyar Állami Operaház)
Sokféle zenét említettünk már, de milyen korszak, stílus áll hozzád legközelebb, illetve mit gondolsz, melyikre a legalkalmasabb a hangod, akár rövid, akár hosszú távon?
Nagyon szeretem a barokkot, rengeteg instrumentális zenét hallgattam is, de sokáig azt gondoltam, énekelni nem tudom. Most, hogy az operavizsgán előadtuk a Poppea megkoronázását, rájöttem, pár évig legalább a gyakorlás szintjén foglalkoznom kellene a korszak zenéjével, mert úgy érzem, leszedhetek a hangomról néhány fölösleges manírt. Egy-két Mozart-szerepet is elénekelnék, Taminót, Don Ottaviót, de a Cosìt talán már nem, az szerintem nekem túl magas lágé. Most Nemorinót tanultam meg a Szerelmi bájitalból, azzal az elkövetkező pár évben már lehet, hogy fogok tudni kezdeni valamit. Egyébként a stílusok közül az impresszionizmus áll hozzám a legközelebb, Ravelt, Debussyt mindennap hallgatok. A későbbieket illetően Verdit és Puccinit érzem a magaménak.
Amúgy is olaszos a hangszíned.
Szerintem is, egyre inkább. Mostanában tanultam olasz dalokat, egy pár Bellini-darabot, tehát a bel canto is jöhet, ha valaminél úgy érzem, már itt van az ideje. Pár korai Verdivel is elkezdenék foglalkozni, A kalózra gondoltam elsősorban. De tudom, hogy még nincsenek elég könnyed magasságaim, ezen még dolgozni kell a következő években.
A jövő évadban több kis szereped is lesz az Operában. Gondolom, az is elég hasznos tapasztalat.
Igen, mindenképpen. Majd január-februárban lesznek előadásaim, a Manon Lescaut-ban leszek Táncmester, illetve a Porgy és Bessben Mingo.
Nagyon jól érzem magam az Operában, pont múltkor fogott el egy különös otthonosságérzés.
Eddig mindenki nagyon kedves, segítőkész volt velem. Szeretek ott lenni.
Papp Balázs a Római Magyar Akadémián adott koncerten (Fotó/Forrás: Várhelyi Klára / Római Magyar Akadémia)
Kik azok a művészek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád – akár személyesen találkoztál velük, akár felvételről hallottad őket?
Amikor elkezdtem éneket tanulni, Franco Corelli volt az első, akire azt mondtam, na, ez hang! Két évig szinte csak őt és Pavarottit hallgattam. De érdekes módon minél régebb óta tanulok technikát, annál több énekesre figyelek fel, és mondom azt, hű de profi. Most már úgy gondolom, hogy
aki ki mer állni egy színházban, és elénekel egy nagyobb szerepet, az előtt le a kalappal.
Ez a szakma ugyanis óriási stresszel jár. Valaki mondta is, hogy egy énekes egy kezén meg tudja számolni, életében hányszor volt jó napon előadása, amikor minden egybevágott, és a legjobb formában volt. Legtöbbször előfordul valami, amivel meg kell küzdeni, és a hangra minden azonnal rámegy. Ha előző nap összeszólalkoztál az anyukáddal vagy a pároddal, az másnap reggel hallatszik. Pont ezért nagyon fontos, hogy az ember stabil legyen, tudja kezelni a bizonytalanságait.
Visszatérve az énekesekre, Corelliben az nagyon érdekes, ahogyan vegyíteni tudta a két olasz énekiskolát: a Cotogni- és a Melocchi-félét. Szerintem is valami ilyesmi lenne az olasz éneklés helyes útja. A Cotogni-iskola egyik legfontosabb képviselője Giacomo Lauri-Volpi, aki technikai értelemben a legtökéletesebb tenorok közé tartozik, a Melocchi-iskolából pedig természetesen Mario Del Monaco juthat mindenkinek az eszébe. Őt korábban lírai tenornak akarták képezni, és majdnem elment a hangja, erre elment Melocchihoz, aztán azzal a technikával vált híressé, amit nála elsajátított. Viszont ő nem tudott olyan puhán énekelni, míg Corelli ezt nagyon ügyesen megtanulta Lauri-Volpitól. Képes volt a hangja teljes skáláját használni a gyönyörű szép pianóktól a hatalmas fortékig. Szeretem még Beniamino Giglit, és persze Carusót is, főleg a kései periódusát. De nemcsak tenorokat hallgatok, nagyon kedvelem a baritonokat is.
Általában a régebbi előadókra vagyok kíváncsi, persze ismerem a maiakat is, viszont valamiért közelebb áll hozzám a száz évvel ezelőtti éneklés.
Sokat meséltél a terveidről, de hogy fog mindez a gyakorlatban történni most, hogy befejezed a Zeneakadémiát?
Már kezd kikristályosodni, mit is kellene csinálni. Sok tanulás, versenyek, és vissza fogok járni Fried Péterhez is, amikor lesz rám ideje. Szeretnék mesterkurzusokon részt venni, például Salvatore Fisichellához valahogy eljutni – ez persze az anyagi lehetőségeken is múlik. Úgy érzem, ő a bel canto utolsó igazi tenor képviselője, jó lenne ellesni tőle pár dolgot.
Milyen terveid vannak hosszabb távra? Akarsz például külföldi operastúdióban tanulni?
Szeretnék, de ekörül még sok a bizonytalanság. Mondják, hogy érdemes lenne Németország felé próbálkoznom, de az én szívem dél felé húz. Most voltam Spanyolországban egy mesterkurzuson, és rájöttem, hogy ilyesmi hely lenne nekem való. Nagyon megfogott az a mentalitás, amivel ott találkoztam. Ugyanezt éreztem Olaszországban is, ahol eddig még csak négy napot voltam, amikor a Zeneakadémia és a Római Magyar Akadémia közösen szervezett egy koncertet a nagykövetségen. Utána még eltöltöttem pár napot kint,
körbesétáltam Rómát, megkóstoltam az ottani borokat, a pizzát, a tésztákat, és nagyon erősen éreztem, hogy errefelé szeretném folytatni.
Most még nem érzem késznek magam arra, hogy itthagyjam az anyaországot, de a későbbiekben mindenképpen szeretnék külföldön is szerencsét próbálni.
Fejléckép: Papp Balázs a Zeneakadémia operavizsgáján, Rossini A tó asszonya című darabjában (fotó/forrás: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)
hírlevél
